Életünk során számos alkalommal és helyzetben kerülünk kapcsolatba az állatokkal. Nem is kell kifejezetten állatbarátnak lennünk, elég ha egy napsütéses tavaszi napon hagyjuk átadni magunkat a természet ébredésének, a madarak csiripelő hangjának. Akik még ennél is több kapcsolatot ápolnak az állatokkal, esetleg osztoznak is otthonukon kutyával, macskával vagy egyéb házi kedvenccel, azoknak sok újat nem árulunk el azzal, hogy ma az állatok világnapját ünnepeljük. Álljon itt egy rövid ismertető e különleges napról az alkalomhoz némileg kapcsolódó könyv ajánlásával. 

Az állatok világnapja tökéletes alkalom arra, hogy eszünkbe jusson, az állatok jogokkal rendelkező élőlények, akik jólétének kérdése mára már globális üggyé nőtte ki magát. Az esemény állandó célja, hogy népszerűsítse az állatokkal kapcsolatos tudatosságot és ennek oktatásba való beemelését, valamint elősegítse az állat- és környezetvédelemhez mindenkor szükséges jogi környezet megteremtését. 

Az eseménytől függetlenül ugyan, mégis közel a dátumhoz, a népszerű "Nincs időm olvasni" kihívás szeptemberi témája is az állatok körül forgott, hiszen ezúttal olyan könyv(ek) elolvasására invitált a szervező, Szabados Ágnes, amelynek címében egy állatnév szerepel. A kihívás facebook-csoportjában rengeteg fantasztikus ajánlás érkezett az olvasóközösség aktívabb tagjai részéről, amelyek közül én is mazsoláztam egy kicsit. Így esett a választásom John Green Teknősök végtelen sora című könyvére, amelynek főszereplői ugyan nem állatok, csupán címe alapján illik a témához, de úgy gondolom, mégis figyelmet érdemel. Hogy miért? Íme.

John Green: Teknősök végtelen sora

Könnyed, szerethető regény, amely nem tartalmaz nehezen emészthető, szépirodalmi körmondatokat, de ez egyáltalán nem baj, sőt, egészen jó választás lehet a könyv, ha mondjuk épp a Sipino után vagyunk és vissza akarjuk nyerni az olvasásba vetett hitünket :) A borítója inkább a fiatalabb generációt szólítja meg, játékosságával könnyen felhívja magára a figyelmet és az olvasás után az is kiderül, hogy a fedlap valamelyest előrevetíti a történetet. Ha belelapozunk, azonnal szembetűnik, hogy kifejezetten olvasóbarát a tipográfia, mégis minden előnye ellenére nem kötöttünk azonnal szívbéli barátságot, sőt, az olvasás kicsit döcögősen indult, nem nagyon ragadt magával. Pedig elég érdekes felvetéssel indul a könyv: kik vagyunk és mennyire vagyunk alakítói a gondolatainknak, a tetteinknek, a sorsunknak? Azt azonban szeretném már most leszögezni: ahogy a végére értem, nem szimplán megszeretettem a történetet, de azt hiszem, kijelenthetem, hogy szerelembe estem.

Aza Holmsey egy közel sem átlagos gimnazista lány, akinek hipochondriájához nyomasztó, már-már őrjítő gondolatok arzenálja társul. E gondolatok spirálja minden előzmény nélkül szippantja be őt a legváratlanabb helyzetekben. Aza pánikbetegsége egyre szűkíti a teret körülötte, végül pedig teljesen elveszíti a kontrollt a teste és a gondolatai fölött. Mindez rányomja a bélyegét a kapcsolataira is. Nehezen nyílik meg és állandóan keresi az emlékeit. Azokat az emlékeket, amelyek az akkor még élő édesapjához kötik őt. A történet úgy kezdődik, hogy Daisy, Aza legjobb barátnője fejébe veszi, hogy fényt derít egy rejtélyes ügy körülményeire. A Pickett vállalat elnöke ugyanis egy napon eltűnik, a nyomravezetői díj pedig Daisy számára rendkívül csábító. Aza - mint minden más, körülötte zajló történés esetén - ezúttal is csak megvonja a vállát és hagyja sodorni magát az eseményekkel. Nyomozásuk során Aza újra találkozik valakivel a múltjából, akivel aztán kibontakozik valamiféle gyengéd kapcsolódás. Ő Davis Pickett, a Pickett-vállalat eltűnt elnökének fia, aki - öccsével együtt - az apja által megteremtett birodalomban várja a fejleményeket az üggyel kapcsolatban. Aza minden próbálkozása ellenére sem tud menekülni a problémájától, a semmiből előtörő félelmeitől és végül egy szerencsés kimenetelű baleset után tetőzik benne a pánik. Mindeközben pedig a nyomozás is számos fordulatot hoz Aza életében.

A könyv nem detektívregény, nem is krimi, de romantikus regénynek sem nevezném, habár néha olyan érzésem volt az Aza és Davis között kialakuló kapcsolatot megismerve, mintha egy csodálatos, szívszaggató szerelmes történetet olvasnék. A könyv nem törekszik objektív megállapításokra, hanem újabb és újabb kérdéseket tesz fel és a válaszok ismételten kérdéseket generálnak. Mint egy spirál: véget nem érő folyamatként tartja működésben a létezés gépezetét. Akkor is, ha ez a gépezet meghibásodott, sőt, csak akkor igazán, hiszen életünk kisodródott folyamában a fulladástól való rettegés kényszeresen ösztökél a túlélésre gyakorlatilag bármi áron. Az eszközök realitása sem objektív, sőt, semmi sem az, minden csupán azon múlik, miként képzeljük meg magunk körül a valóságot.

Aza elképzelése a valóságról ijesztő, mert olyan mélységekből szemléli a világot maga körül, amelyen milliárdnyi baktérium tanyázik arra várva, hogy egy betegség formájában utat törjenek maguknak. Így tekint a barátságra és a szerelemre is, amelyek egy átlagos tinédzser mindennapjainak természetes részei, Aza számára viszont kihívásokkal teli szituációk. 

" - (...) Most képzeld el, hogy nem tudunk beszélni, és nem halljuk egymás lélegzetét. Képzeld el, hogy nincs tapintásunk, ezért hiába állunk egymás mellett, sosem tudjuk meg. Képzeld el, hogy keresel valakit, akár saját magadat, de nincsenek érzékszerveid, fogalmad sincs, hol van a fal, merre van az előre meg a hátra, mi a víz és mi a levegő. Érzéketlen és alaktalan vagy és úgy érzed, csak úgy tudod körülírni magad, ha megállapítod, hogy mi nem vagy és csak lebegsz egy olyan testben, ami fölött nincs hatalmad (...) Lehet, hogy vannak itt patkányok, pókok meg egyéb pokolfajzatok. De mi világítjuk meg őket és nem fordítva."

A könyvben sokféle karakter megjelenik. Daisy Aza ellenpólusaként működik. Energiáival igyekszik megtölteni Aza vákuum-sújtotta állapotát. Davis azonban egyfajta megerősítésként veszi ki részét Aza életéből. Ugyanolyan veszteséggel küzd, mint a lány, ugyanazok a kérdések foglalkoztatják, viszont Davis táguló térben, a csillagokban, az univerzumban keresi önmagát, míg Aza tere egyre szűkebb, egyre fullasztóbb. Aza édesanyja örök nyugvópont, aki a könyvben nagyrészt a tévé előtt ülve várja Aza kinyilatkoztatásait. Türelmes, gyengéd, gyakorlatilag mozdulatlan, mint egy bástya. Pontosan olyan, mint egy édesanya, aki egyedülálló szülőként a lánya számára a lehető legjobbat szeretné. Aza összetett személyiség, aki definiálni próbálja önmagát és e kutatómunka során pontot tud tenni a Pickett-ügy végére is. Hogy milyen módon, az maradjon meglepetés :)

És mi a jelentősége a teknősöknek? Elárulni semmiképp nem szeretném, de azt azért elmondom, hogy a könyv végén megérti az olvasó a fontosságukat, habár már jóval korábban is megjelenik a történet folyamán pár teknős. Az biztos, hogy elgondolkodtató a teknősök alkotta kép, érdemes kicsit továbbgondolni, ha érzünk magunkban affinitást ehhez.

John Green a Csillagainkban a hiba című könyvével méltán tett szert hírnévre és azt gondolom, a Teknősök végtelen sorával is jelentős mértékben hozzátett elismertségéhez. A könyv 2018-ban jelent meg a Gabo Kiadó gondozásában.

Jó olvasást és kellemes, összebújós kuckózást kívánok imádott házi kedvenceitekkel! Ne feledkezzetek meg arról, hogy ez ma kiemelten az ő napjuk! Extra simogatásadagot kívánok minden pihe-puha szőrgombócnak! :)

Sziasztok! Újabb írással jelentkezem a Habsburg család intrikával gazdagon dúsított világából. Mielőtt belekezdek, szeretném megosztani veletek, hogy ennek az írásnak az a különlegessége, hogy először kézírással született meg. Ha jön az ihlet akkor nincs mese azt le kell írni.

 Mostani írásomra is vonatkozik, az új könyv régi téma elmélet, viszont még is csak új a köntös. Marie Louise von Wallersee-Larisch. Bajorországi Erzsébet Ausztria Császárnéja és Magyarország Királynéjának az unokahúga. Igen Kedves Olvasóm, még ez az írás is Sisihez kapcsolódik, nem ígérem, hogy ez az utolsó történet, ami a “Szomorú Császárnéhoz” kötődik, mert nagy a család, sok az esemény. Bár ebben a könyvben nem Sissi a főszereplő, hiszen Larisch Grófné életének emlékiratait olvashatjuk. Legfontosabb időszak az életében, és a könyvben is az, amit imádott Sisi nénikéje mellett töltött, és akiért a tűzbe ment volna. Valamint a mayerlingi tragédia, és annak a mai napig vitatott körülményei.

“Istenem, milyen unalmas.” (Sisi első gondolata Ferenc Józsefről)

Sziasztok! Ma bemutatok nektek egy új könyvet. Megosztok egy új élményt. A könyv új, a téma a régi. Az előző írásomban Wittelsbach Erzsébet Ausztria Császárnéja és Magyarország Királynéjának életével foglalkoztam. Most ezt a gondolatmenetet folytatom, csak Erzsébet fiatalkoráról tartok egy rövid bemutatót.

Sisi. Legendás név, legendás asszony. Irigylésre méltó a szépsége, az alakja, a haja, de az élete nem. A felnőttkora semmi esetre sem. Csupa fényűzés, ragyogás, pompa. De mi van mögötte? Van öröm is, van bánat is. Allison Pataki két kötetéből megtudhattuk, hogy Sisi élete olyan volt, mint egy óriási hullámvasút. Hihetetlen magasságok a boldogságtól, és feneketlen mélységek a bánattól. Ez a két kötet nagyon jól bemutatja, milyen volt az udvari légkör, az etikett, sarkosra hajtott szalvéták, és a minden napra egy papucs élet. Viszont Sisi gyerekkoráról nagyon keveset tudunk. Viszonylag kevés írásos emlék maradt fent arról az időszakról. Aztán egyszer csak rábukkantam Sigrid Laube osztrák írónő regényére, amely Sisi fiatal éveivel foglalkozik. Így lett a mostani cikkem témája Sisi titkos szerelme. (Sigrid Laube könyvében egy s-el írja Sisi nevét)

„Órákig néztem a sirályokat. Sosem láttam ennyi madarat. Néha azon kaptam magam, hogy irigylem a szabadságukat. Csak szárnyra kapnak, és repülnek, semmi nem tarthatja vissza őket.” – Allison Pataki: A birodalom úrnője.

Mély szomorúság igaz? Valami olyasmi, ami az ember lelkének legmélyebb zugából fakad. Egy olyan vágy, amit a világ egyik legnagyobb birodalmának Úrnője, soha nem tapasztalhat meg. Egy Császárné rangjánál fogva soha nem lehet szabad. Még csak vágynia sem szabad rá, nem engedi az etikett.

Eltökéltem, hogy ha valaha gyerekeim lesznek, hamar váltok nekik olvasójegyet. A könyvtáraknak ugyanis van egy olyan hangulata, egy olyan miliője, ami nyugalmat áraszt, lelassít és - mivel más alternatíva nem nagyon akad ott -, olvasásra buzdít. Ezt a jóleső érzést szerettem volna mielőbb átadni a gyerekeimnek, így amint minimális érdeklődést láttam a lánykámon a könyvek iránt, felkerekedtünk és beírattam a helyi könyvtárba. Őt is lenyűgözte a választék, a különböző nagyságú, vastagságú és színű kötetek kavalkádja, valamint a tény, hogy bár semmi sem a miénk (így vigyázni illik rá és vissza is kell vinni), valójában mégis az (vagyis forgathatjuk, olvashatjuk, hazavihetjük). Szerencsések azok a gyerekek, akik ezt korán megtapasztalják, hiszen életre szóló barátságot köthetnek az olvasással, ami nem csak gyerekként, de a későbbiekben is hasznos útravaló lehet számukra.

Japánban nem aprózták el a gyerekek olvasásra buzdítását. Iwaki városában ugyanis működik egy gigantikus "könyvtár" óvodások számára, ahol több mint ezer képeskönyv bármikor hozzáférhető az amúgy tejesen szögletes, felnőtt fejjel nagyon is komor épületben. Ám a morózus tervezés tudatos, a helyiségek belső színeit a hatalmas, fa anyagú polcok, az óriási üvegfalakon bekúszó napfény és a mesekönyvek borítója adja. A könyveket ugyanis borítóval kifelé helyezték el a polcokon a választás megkönnyítése érdekében. Mivel a képeskönyvek címzettjei leginkább az olvasni még nem tudó gyerekek, ez a módszer nem csak a szabad választást támogatja, de önálló, saját ízlésvilág szerinti könyv-élményt is nyújt. A tervező, Tadao Ando szerint fontos, hogy az idejét múlt, kötelességelvű, direkt tanítást preferáló nézetek helyett a játékosság legyen az új oktatási módszerek legfőbb irányelve. A játékosság pedig azt jelenti, hogy a gyerekek igényeire fókuszáljon a közeg, így a könyvtár adottságai (a lépcsők nagysága, a korlát magassága, az olvasószoba kényelme és színei) mind-mind azt üzenik a látogatók számára, hogy ez a világ a gyerekek birodalma.

Az épület azonban nem közönséges könyvtár, hiszen működését tekintve sokkal inkább hasonlít egy múzeumra. A kötetek ugyanis nem kölcsönözhetők, az épület pedig turisztikai szempontból is jelentős. A hatalmas üvegfalakon át óriási festményként tárul elénk a táj, vagyis más könyvtáraktól eltérően nem befelé szűkül, sokkal inkább kifelé tágul a tér a korlátlan olvasáshoz és  könyvnézegetéshez. Mindez természetesen látványnak sem utolsó.

A készlet egyébként adományok útján alakult és alakul a mai napig, mellyel elsősorban három helyi óvoda könyvnépszerűsítő akciójának támogatása a cél. Itt a világ minden tájáról képviseltetik magukat gyerekkönyvek szerzői. A könyvtár 2005-ben nyitotta meg kapuit és az első tíz hónapban 6000 látogatót számlált az intézmény. Habár az első számú címzettek a gyerekek, péntekenként a nyilvánosság számára, egyébként pedig kérelem útján, meghívásos alapon bárki előtt nyitva áll a könyvtár a hétvégéken.

Nézzétek, de gyönyörű!

A képek forrása: pinterest.com, beyondaesthetics.blogspot.com

Minden #kultúrakedvelő, #művészetpártoló és #állandóanmúzembajáró ember szíve egyszerre dobbant meg, mikor napvilágra került a nyár legszenzációsabb híre

„2018. július 7. napjától 2018. november 4. napjáig látható a XX. század meghatározó festőnőjének kiállítása a Magyar Nemzeti Galéria C épületében”.

Személy szerint csillogó szemmel vetettem bele magam a Frida Kahlo munkásságába, életét és szerelmeit felölelő ismerethalmazba. Ennek alapján F.G. Haghenbeck által írt Frida Füveskönyve kerül most bemutatásra, mely a Libri kiadó gondozásában jelent meg.

„Nem az számít, hogy minek születik valaki, hanem az, hogy mivé nő fel.”

 Hol volt hol nem volt. Volt egyszer egy 13 éves kislány, aki összetalálkozott Harry Potter-rel és világával. Az ágya szélén kuporogva hagyta, hogy ez a varázsvilág kibontakozzon, lelkének egy darabja legyen, és egy életre bele ivódjon a szívébe. Ekkor egy soha véget nem érő szerelem, egy különleges rajongás született.