Ez a könyv tipikusan olyan élmény volt számomra, mint amikor epekedve vágyakozunk egy gusztusos sütemény után, aztán amikor végre a miénk és megvan az első villabökés is, felfordul a gyomrunk. Viszont ahogy süteménnyel, könyvvel is épp úgy vagyok, hogy az első benyomás ellenére sem hagyom annyiban. Emésztem kicsit, elmegyek párszor a tányér/könyvespolc mellett, ránézek, utána nyúlok, aztán mégsem veselkedek neki újra. Majd csak akkor, amikor eljött az ideje.

Vigyázat! Spoiler-gyanús poszt!

A Sipinonak az első nekifutás után 10 nappal jött el újra az ideje. Belevágtam ismét, hiszen az első 50 oldalon zajló, látszólag teljesen érdektelen események során kialakult bennem egyfajta hármas motiváció, mely arra sarkallt, hogy folytassam:

• egyfelől a kíváncsiság, amihez bizonyosan kell egy kis személyes érdeklődés is valamely, a könyvben felbukkanó körülmény iránt. Számomra ez Oroszország és a főhős, Jan Riba vonatútja volt, ezek emelték a könyvet olyan szintre, amelyen érdemes a történetért egy kicsit megdolgozni.
• másfelől sajnálat, erős szánakozás Riba iránt, aki magányos, céltalan és nagy valószínűséggel pánikbeteg is.
• harmadrészt pedig az emberi létkérdés, amelynek megvitatására sajátos stílusban invitál az írónő.

Svenja Leiberről nem tudunk túl sokat. Annyi bizonyos, hogy nagyon fiatal, 1975-ben Hamburgban született és jelenleg is Németországban él. Eddig összesen négy könyve jelent meg, ebből az első egy novelláskötet. Ezt követte a Sipino (Schipino), mely itthon is beszerezhető magyar fordításban. A legfrissebb, idei megjelenésű könyve a Staub címet viseli. Magyarországon egyelőre még várnunk kell rá.

Rövid szösszenetnek nevezném, ha az lenne. A betűk számát tekintve valóban az. Olvasmánynak egyszerű, hiszen az írónő zseniálisan bánik az ütős tőmondatok nyújtotta érzékletes kifejezésmóddal és a leírások sem túl bonyolultak. Ennek ellenére olyan képalkotásra ösztönzi a kreatív elmét, hogy az már szinte gyötrő. Érezhető minden szag, tapintható minden felület, a fájdalom, valamint a tragédiák szőtte emberi létkérdés pedig fojtogató.

Jan Riba németországi irodáját és ezzel régi életét maga mögött hagyva meglátogatja Moszkvában régi barátját, Viktort. Riba vonatútja előre vetíti a történet alapfelvetését, vagyis az ismeretlenbe való végeláthatatlan utazás gyötrelmét a végső cél elérésének egyre halványuló reményében. Riba is pontosan ilyen utazáson vesz részt lelke legmélyén, ahogy Sipinoba ér. Viktor invitálja e különleges, mindentől elzárt, erdők és mocsarak által körülölelt helyre, ahol az idő múlása észrevétlen, az emberi kapcsolatok láthatatlanok, a személyes történetek megismerhetetlenek. Ribáról sem tudunk túl sokat, a könyvben csupán néhány utalás található a múltjára. Csak azt látjuk, hogy a főhős a kiégett ember megtestesítője, akit az útkeresés sodor céltalanul valamilyen kapaszkodó felé. Viktor az egyetlen biztos pont számára ebben az utazásban.

Sipino egy családias közösség, ahol minden egyes embernek megvan a maga szerepe és a maga múltja, de a jövőjük – s így a céljuk is – ugyanaz. Látszólag mindannyian el szeretnék hagyni Sipinot egy jobb élet reményében (végül is a történet folyamán mindenki meg is teszi ezt a lépést), de valójában erről szó sincs. Egyetlen közös, mindenek felett álló cél a Mása visszatérése iránti vágy. Mása egy tragikus sorsú fiatal lány, akinek az élete köré szerveződött egész Sipino. A lány azonban évekkel ezelőtt eltűnt és azóta sem tért vissza. Mása története Ánya elbeszélése alapján válik ismertté Riba számára, de a személyes találkozásra nem kerül sor. Riba sorsa hamar egybeforr a sipinoi közösség sorsával: a születésnapján ugyanis beáll a Mására várakozók sorába és a várakozás végleg felgyújtja benne a korábbi életéhez visszavezető hidakat. Örökre Sipinoé lett.

Riba kapcsolata a kommuna egyes tagjaival teljesen megfoghatatlan. Nem alakultak ki mély barátságok, sőt, a korábban tudósként dolgozó Vaszilij inkább ellenséges Ribával szemben. Ennek ellenére kibékíthetetlen konfliktusok sincsenek, Vaszilij haragja sem Riba ellen irányul, sokkal inkább saját magával szembeni ellenérzései törnek felszínre egyes megnyilvánulásaiban, melyek előrevetítik Vaszilij létből való menekülését is. A könyv során jogos olvasói igényként jelenik meg a szerelem kibontakozása, melyet Lilja és Riba között remélhetnénk, de ennek a várt kapcsolatnak sem lehet érdemi jövője, hiszen Lilja és Riba egymáshoz való viszonyát is a Mása hazatérése iránti vágyakozás és az ezzel összefüggő boldogtalan létezés érzelmi kavalkádja pecsételi meg végérvényesen. Ennek ellenére mégis megjelenik a történet során valamiféle gyengéd kapcsolódás a két szereplő között, aminek az azonosítása nem túl egyszerű, az olvasót ez a momentum is elég rendesen megdolgoztatja.

Mása pedig nem több egy illúziónál, legalábbis Riba számára. Egy jobb jövő, illetve Sipino csodálatos múltjának visszatérésével kapcsolatos vágyakozás. Feltételezhető, hogy Mása nem is egy létező személy, sokkal inkább egy idea, valamiféle elképzelt boldogság. Riba kénytelen belenyugodni abba, hogy ez a boldogság – ha létezik is valahol – Sipinoban nincs. Ez a „nem lét”, ez a Semmi az, ami az egész könyv során fojtogatja Ribát és a cselekmény csúcspontján (történetesen a könyv utolsó oldalain) egyre inkább felülkerekedik rajta. E pillanatban ráeszmél, hogy minden, ami eddig ő maga volt, jelentéktelen, érdektelen, érdemtelen. A fagyhalál torkában aztán sor kerül a végső számvetésre:

„ (…) először gondol vissza az elmúlt évre, végigpereg előtte. De nem tudná megmondani, jó volt-e vagy rossz. Nem tudja összehasonlítani a többi évvel, mert azoknak nyomuk sem maradt (…) És most érteni véli, hogy évek, bizonyos évek anélkül teltek el, egyik a másik után, hogy bármi fontosat tett vagy gondolt volna. Évek, évek szakadatlanul… és csak a most maradt, a tegnap és a holnap kereszteződése.”

E jelenetről A lét elviselhetetlen könnyűsége című mű ugrott be, mintha a Sipino amolyan reflexió lenne Milan Kundera regényére: Riba múltjának könnyűsége abban rejlik, hogy teljesen jelentéktelenné vált az évek során, míg sipinoi életének mozdulatlansága nyomasztó súlyt helyez rá. A két élet közötti reláció azonban meglepő, hisz Riba Sipinohoz kötötte hátralévő életét, vagyis a  mozdulatlanság, az üres létezés, mint a természet körforgása végre értelmet adott Riba életének.

Az utolsó fejezetben az elbeszélés egyes szám első személyűre vált, mely Riba énkeresésének sikerességét sejteti. Míg Ribát eddig kívülről szemlélve ismerhettük meg a főhős vívódásain keresztül, az utolsó alig több mint hat oldalon Riba szólal meg letisztult kijelentésekkel, tényszerű leírásokkal. Mintha újra élne. Hazatért. Ahogy mindenki más is, akik Riba egy évvel ezelőtti megérkezését követően valamilyen oknál fogva elhagyták Sipinot.

A történet lezárása az olvasó elé tárja a végső konklúzió: miszerint a múltból megörökölt fájdalmak olyan pillanatnyi törések az emberi létezés során, melyek egy jobb jövő reményét táplálják szakadatlanul.

„Azt hiszem, ezek a dolgok csak humusznak valók. És valami kinő belőlük.”

Svenja Leiber arra az összetett gondolatmenetre mutat rá e könyvben, mely szerint az ember számára a szabad választás látszata csupán pillanatnyi boldogság, hiszen e választások is kötöttek, valamilyen rendező elv mentén, a megfelelés kényszere alatt születnek. A természetes lét azonban kizárja az individuum létjogosultságát, egy nagy masszává gyúrja a létezés szereplőit, akik egyetlen, felettük álló szellemiség jegyében élik mindennapjaikat. Hétköznapi nyelven úgy is fogalmazhatnánk, a véletlenek által jött létre. Ez egy olyan közösség, ahol nem az önérdekek mentén alakul az élet, ahol nincs egyén, nincs birtoklás, nincs semmi, ami a mai modern társadalmak legfőbb tartóeleme. Itt közös a tér, közös a tulajdon és a közös a cél is. Az egyéni sorsok alakításához szükséges eszközök korlátozottak, sőt, nem is léteznek talán, hiszen itt az ember maga a létezés eszköze.

Konklúzió? Aligha van. Vagyis van, nagyjából ezerféle. Ahány életút, annyi tanulság vonható le a könyvből. Talán épp ez a cél: rávezetni az egyéni múltakkal rendelkező olvasókat arra, hogy maga a létezés kérdésköre bőven felettünk áll és rátalálni valamiféle ideális állapotra (legyen az akármi is pontosan), mindenképp embert próbáló feladat, mely akár a halállal is közeli rokonságban állhat. De hát, az élet maga is a halál jegyese, nem igaz?