Könyves Kertünk

Könyvek és Kultúra Kompromisszumok nélkül

Hitler, a stand up comedy új üdvöskéje

2018. november 12. 09:00 - PIr0s

Timur Vermes - Nézd, ki van itt

Sokszor eljátszom a gondolattal, mit tennék, ha egy nap mondjuk száz évvel korábbi vagy ugyanennyivel későbbi időpontban ébrednék. Nyilván másnak is motoszkál a fejben ez az opció és van, aki szerint az időutazás lehetősége már rég az emberiség rendelkezésére áll, csak, hát, megfelelő körökben kell mozogni hozzá. Kétlem, hogy valaha megtapasztalhatom ezt az élményt a realitás talaján maradva. Kész szerencse, hogy a könyvek által gyerekjáték az idősíkok közötti önfeledt barangolás és biztos vagyok abban, hogy élvezetesebb is, mint egy űrtechnikai szerkezetben gubbasztva, mindenféle fizikai és pszichés megterhelés árán eljutni például a nagy gazdasági világválság korába (gyanúsan sokat tudok az időutazás mikéntjéről, igaz?)*

Timur Vermes az időutazás népszerű elméletét - mármint hogy mi magunk utazunk a jelenünkből - megfordította és immár 73 évvel korábbi időpontból repítette közénk regénye főhősét, Adolf Hitlert. Minden előzmény nélkül átlépni néhány évtizedet, biztosan van olyan nehéz ügy, mint elveszíteni egy világháborút. Megsajnálni azért mégsem kell, még annak ellenére sem, hogy a 21. század vívmányai valószínűleg a komplett szovjet haderőnél is keményebb dió lesz Vermes újragondolt Hitlere számára.

dsc_7380.JPG

Az írónak egyértelmű célja volt, hogy karikatúrát fessen korunk emberéről, ehhez pedig a túlzás és meghökkentés eszközét választotta. A kiadóval nagy egyetértésben, hisz a fedlap kitalálói is törekedtek a biztos figyelemfelkeltésre, amikor az ikonikus hajviselet, valamint a hitlerbajuszt formázó cím mellett döntöttek. Az apja révén magyar származású Vermesről nem hallottam azelőtt, hogy a Nézd, ki van itt! című könyve a kezembe akadt volna, habár túl nagy irodalmi múlttal nem is rendelkezik. Ezzel együtt természetesen erről a kötetről sem voltak információim, úgyhogy egyetlen biztos támpont számomra bizony a borítója volt. A könyvből egyébként film is készült, amit én még nem láttam, de a nyomtatásban közzétett sztorit aligha lehetne felülmúlni a filmvásznon. A történet ugyanis nem bővelkedik izgalmas fordulatokban, én pedig eleve nagyon szkeptikus vagyok Hitler színészi ábrázolásának sikerességét, hitelességét illetően.

Lebensraum és a show business

Hitler ziláltan ébred valahol, ahol a háborúnak semmi nyoma. Szokatlan magányosság uralkodik el rajta, a távolban autók zúgását hallja, ami nem hasonlít a harckocsik jellegzetes és számára jól ismert hangjára. Hamar kiderül, hogy Németországban van, ahogy az is villámcsapás szerűen tudatosul benne, hogy a rá szegeződő tekintetekben már nincs csodálat, nincs áhítatos csillogás vagy hódoló félelem és még a szokásos karlendítés is rendre elmarad. Óvatos elégedettséggel nyugtázza, hogy valamiféle fegyelmezett szerveződés azért mégis fenntartja a lakosság náci eszmék iránti lojalitását, hiszen egyes házfalakon horogkeresztek ábrázolódnak, amiket furcsa vonalvezetésű betűk öveznek mint titkos üzenetváltás a politikai mozgalom részvevői között. Mi nevezzük csak graffitinek ezeket!  Hitler mégsem érzi erősnek pozícióját egy olyan közegben, ahol a kutyaürülék is több odafigyelést és körültekintést kap, mint ő maga. Mielőbb válaszokat akar, melyeket meg is talál egy aktuális újság címlapján. A dátum 2011. augusztus 30.

Hitler tehát átaludta az elmúlt 66 évet és azzal együtt minden történelmi jelentőségű eseményt, többek között saját halálát is. A történet folyamán szép fokozatosan formálódik a főhős karaktere, aki rá jellemző stratégiai zsenialitással és objektív gondolkodásmóddal igyekszik idomulni a körülményekhez. Kiválasztottnak érzi magát. Nem csoda, hisz valljuk be, nem minden nap fordul elő egy hadvezérrel, hogy a végső bukás bekövetkezte előtt átröppen az időfolyóson, hogy aztán ott folytassa a munkáját, ahol kénytelen volt abbahagyni. Segítségére van mindebben a 21. századi békeidőkben legnagyobb fegyvertényként működő média hatalma és rövid időn belül berobban a köztudatba. Minden igyekezete ellenére neki itt és most csak humoristaként osztanak lapot, útját producerek, lájkok, bulvárlapok és kommentek egyengetik. Míg azonban a közönség számára csupán egy ügyes - mások szerint őrült - youtube-Hitler(imitátor) igyekszik nézettségi rekordokat dönteni morbid vicceivel, a Führer komoly kihívásként tekint a gondviselés által rászabott feladatra. Fellépései során azon serénykedik, hogy életre keltse sosem feledett, ámbár az elmúlt évtizedek folyamán tiltólistára került elveit, irányzatait. Természetesen aktuálpolitikai témákat is boncolgat, mely során Angela Merkel és a jelenbeli német szélsőjobboldal sem teszi zsebre, amit kap. 

Kein Kampf

Amikor Hitler - az eredeti - megalkotta életre szóló művét, annak minden sorát komolyan gondolta. Akkoriban ezek legitim gondolatok és azokból született legitim tettek voltak. Még ma is szomorúan emlékezünk vissza a Hitler-korabeli eseményekre és történelmünk e pillanatban is a második világháború következményeként létrejött világrenden alapul.  Hogy lehetséges tehát, hogy a hitleri elvek kinyilatkoztatása úgy jelenik meg a szórakoztató irodalomban, hogy az valóban szórakoztat? "A zsidótéma nem vicces" - hangzik el többször a könyvben és valóban, az író csínján bánt ezzel a kérdéssel, sőt, az újkori Hitler oroszokkal szembeni ellenérzése sokkal markánsabban nyomon követhető a történetben. A főhős azonban - a valós történelmi események tükrében - csupán egy, a média uralta legitimációs harcban alulmaradt celeb, aki megfelelő eszközök és környezet híján, a múlt tapasztalatain alapuló valódi tudás nélkül próbál cseppet sem időtálló véleményével közösséget formálni, elméletével eszmerendszert építeni. Célját - a látszat ellenére - természetesen nem éri el, vagy legalábbis nem abban a formában, ahogy elképzelte. Akik kíváncsiak rá, csupán szórakozásra vágynak. E groteszk helyzetet tetézi, hogy Hitler mindebből semmit nem érzékel, sőt, gyümölcsözőnek tartja az energiabefektetést, hiszen a médiapiaci egyeduralom siker megvan, a követők száma nézettség példátlanul magas, az ellenzék konkurencia háttérbe szorult, semmi nem utal a fenyegető bukásra. Elégedettsége pedig jogosnak tekinthető, hiszen nyilvánvalóvá válik számára, hogy (vélemény)vezérként ma már nem kell harckocsiba ülnie ahhoz, hogy tömegeket szólítson meg és mozgósítson.

A Sokadik Birodalom

A Hitler számára immár munkaeszközként funkcionáló modern kori kütyük világában a rettegett náci stratéga egy szánalomra méltó, esetlen alakká degradálódik, aki legfeljebb közönséges arroganciájával képes némi erőfitogtatásra. Mégis határozottan meg lehet kedvelni a főhőst, ezzel egyidejűleg pedig arra késztet minket az író, hogy nézzünk bele abba a bizonyos görbe tükörbe, amit mondanivalójának szószólója arcátlan vehemenciával tol az olvasók képébe. Elég erőteljes korrajzot kapunk tőle, Hitler ugyanis folyamatosan kommentálja a jelenkort és szembeállítja a dicsőséges múlt emlékeivel. Ezek az összehasonlító elmélkedések - azon túl, hogy beleillenek a szatírákra jellemző irónia és groteszk humor halmazába - rám bizonyos szempontból pofonként hatottak, hiszen hitelesen festik le a 21. századi ember jellemét. Különös pikantériája e szembesülésnek, hogy mindezt Hitlertől kapja az olvasó és ráadásul olyan következetesen felépített érvrendszerrel igazolja észrevételeit, hogy az szinte már zavarba ejtő. Hogy mire gondolok pontosan? Csak néhány példát mutatok a Führer társadalomkritikai észrevételeiből, hiszen nem szeretném jó előre ellőni az összes patront, amit a könyv szabadít ránk.

"(...) Szóval így néz ki manapság egy televíziókészülék. (...) Szakácsruhás férfit pillantottam meg, aki éppen apróra vágott valamilyen zöldséget. (...) Röviddel később egy nő is megjelent a képernyőn, aki odaadóan lelkendezett a szakács zöldségaprító művészetéről. Tátva maradt a szám. A gondviselés ezt a csodálatos, nagyszerű propagandalehetőséget pottyantotta a német nép ölébe, aki egyszerűen póréhagyma-szeletelési műsorra fecsérli, amit kapott. (...) Megnyomtam hát a kettest, mire tüstént eltűnt a szakács és átadta helyét - egy másik szakácsnak, aki nagy büszkén ecsetelte a különbségeket két répafajta között. (...) Az ideg-összeroppanás határán álltam, midőn megnyomtam a hármast. Nem így képzeltem az új, modern világot."

Elítélően nyilatkozik például a mind külsőben, mind viselkedési formákban teljesen egyforma német fiatalokról, akiknek személyisége ma már egybecseng az általa alacsonyabb rendűnek titulált csoportok személyiségével. Mindezek ellenére elismerően veszi tudomásul, hogy személyi asszisztense - aki maga is egy diáklány - testi adottságait hangsúlyozó ruhában hívja fel magára a német férfiak figyelmét, nyilvánvalóan fajfenntartási céllal - gondolja ő. Szívén viseli Németország demográfiai folyamatait, igaz, pusztán katonai szempontok miatt. Szomorú következtetést kénytelen levonni, mely szerint egy esetlegesen kirobbanó új háborúban nem lenne túl nagy a merítés a harcedzett, tettre kész német férfiak körében. A szleng elterjedését, valamint a minden fiatal által használt fülhallgató tömeges használatát egy átgondolt, központilag irányított, stratégiailag szükségszerű lépésnek tartja, mellyel kiküszöbölhető, hogy bizonyos körök jelentőségteljes információkhoz és ezáltal fontos társadalmi pozíciókhoz jussanak. Ugye, érezzük az élét? Nem, nem a tömegjelenségek káros hatásainak számbavétele a lényeg, hanem az, hogy Vermes szerint Hitler a sajátjaival kompatibilis módszereknek vélné mindezeket, ha most tényleg kopogtatna a Bundestag ajtaján.

dsc_7384.JPG

"Ha valaki több mint százhúsz éves, annak nyilvánvalóan mindenekelőtt taktikai előnye van: a politikai ellenfél már nem számít ránk, ennélfogva ha megjelenünk, azzal nem tud mit kezdeni. Más kinézetre, sajátos testi állapotra számít és általában: tagadja, amit lát, mert aminek nem szabad lennie, az nem is lehet. Ez meglehetősen "kellemetlen" következményekhez vezet."

Hi, Hitler!

Az érzelmeim vegyesek. Egyrészt az elgondolás egyedülálló és merész, ezzel együtt pedig lehet nagyon szeretni (vagy nagyon nem). Nálam mégis elmaradt a szokásos érzés, ami egy impulzív történet befejezésekor zúdul rám. Sokan ezt katarzisnak hívják, én megelégedtem volna némi elégedettséggel is. Lezáratlannak érzem a történetet (talán nem véletlen és lesz folytatás) és vártam volna valamiféle tanulságot vagy egy kósza konzekvenciát. Sajnos sokkal inkább elment a közhelyek irányába, legalábbis ami a társadalomkritikai megállapításait illeti, bár el kell ismernem, voltak mellbevágó tézisei. A tény viszont, hogy a nemzetszocializmus köntösébe bújtak ezek a tézisek, tényleg kuriózumnak számít, ez tartotta fenn az érdeklődésemet, ami kitartott az utolsó oldalig. Szóval van valami a könyvben, valami különleges, de nem titkolhatom el, hogy ennek a történetnek a megemésztéséhez bizony szükség van némi perverzióra és nem kevés önkritikára.

Engem pár nap alatt elfogyasztott a könyv, mégsem hiszem, hogy újra fogom olvasni. Nem is lenne értelme, az időutazás ugyanabba a korba, ugyanazokkal a kihívásokkal, ugyanazon körülmények között csak egyszer buli. Ezzel valószínűleg Vermes is tisztában van, hiszen felreppentek hírek a könyv folytatásával kapcsolatban. Ha mégsem lesz utóélete a történetnek, Hitlert egy laza mozdulattal tudjuk visszaküldeni saját korába, saját jelenébe.

Viszlát, és üdv. Churchillnek!

__________________________________________________

* Tom Hanks Különleges karakterek című könyve első oldaltól az utolsóig egy vibráló időutazás, amely során külön fejezetben részletezi a különböző idősíkok közötti kalandozások technikai hátterét. Szóval részemről innen az információ.

2 komment
süti beállítások módosítása