Mi lehet egy, a 80-as évek Romániájában élő gyerek számára a legnagyobb csalódás? Az, hogy egy olyan családban kénytelen felnőni, amelyik szép komótosan belesüpped egy nyilvánvalóan életellenes rezsim atmoszférájába? Esetleg az, hogy a hatalom a falvak és az emberi önbecsülések módszeres elpusztításával száll szembe a nemzeti, a kulturális és az egyéni értékekkel? Aligha. A csalódás magvai akkor telepednek meg a gyermeki szívben, amikor a zsebben ott lapul a lej, de mégsem költheti arra, amire annyira vágyik. Amikor a felnőttek - látszólag - indoklás nélkül fosztják meg annak lehetőségétől, hogy újra fagyira fordíthassa a tenyere izzadságában felmelegedő aprópénzt, holott minden más haszontalanságra mindig, vagy legalábbis majdnem mindig jut. A csalódás magvai pedig akkor szökkennek szárba, amikor a gyermek felnő, és szembesül a valós indokokkal. Csak éppen semmit sem tesz ellene, hiába lenne ezúttal végre képes rá.
Ma, február 25-én, a kommunista diktatúrák áldozatainak emléknapján Bódi Attila regényével kezdjük a hetet.