Ma megint takarítottam. Ugyanazt a fél négyzetméteres felületet, pontosan a mindjárt kétévesem széke alatt. A székpárna ugyan felfogta az almalé nagyját, de a széléről óvatos ritmusban lehulló cseppek apadhatatlan forrásnak bizonyultak a padlón elterülő tócsát illetően. Ma ezt a műveletet (azaz a feltakarítást) megközelítőleg háromszázezerszer csináltam meg, havi bontásban ez végtelen plusz egy alkalom legalább, a többi hajmeresztő és feleslegesen bekövetkező (de semmiképp sem megelőzhető) eseményről már nem is beszélve. Nehéz az anyák sorsa! Puffogok minden áldott nap. Közben persze végtelen hálás is vagyok, hogy a gyerekeim vannak nekem, ráadásul maradéktalanul boldognak tűnnek, ami anyai pályafutásom egyetlen célja. Mégis sokszor nehezemre esik belegondolni abba, milyen az, amikor valóban nagyon nehéz szülőnek és gyereknek egyaránt. Hogy valószínűleg az én reménytelen almalé-hadjáratomért mások csillagokat hoznának ide közénk, csak hogy végre észrevegyük, milyen fényesség tölti ki az életünket nap mint nap. Az élet olykor kegyetlen forgatókönyvet ír, amiben minket jelöl meg főszereplőnek. Vannak azonban olyan fantasztikus könyvek, amelyek írói a tapasztalataik, érzéseik átadásával minket is elfogadóbbá tesznek saját és mások filmje iránt. Ezennel szeretnék bemutatni négy "kiskönyvet", amolyan egy szuszra elolvashatókat, amiket anyák és apák írtak az anyaság és apaság felhős oldaláról.

__________________________

Az egyszemélyes háborúk hősei - az anyák

PÉTERFY-NOVÁK ÉVA: EGYASSZONY

Egy szívet melengető írás egy családanyáról, a magányos és bitang nehéz anyasorsról – közhelyek nélkül. Az alapfelvetés teljesen mindennapos: egy nő megtudja, hogy anya lesz és abban a pillanatban felborul körülötte minden. Így szokott ez lenni. Csak hogy a főhős esetében nyomasztó terhet ró az új állapotra a házasságon belüli egyedüllét és megvetettség, illetve valamiféle baljós érzés, ami mindvégig ott motoszkál a sorok között. A terhesség, a szülés és a szülés utáni időszak folyományában is. Akkor is, amikor már mindent tudunk és csak várjuk az elkerülhetetlent a történetben. Mit tud a könyv? Gyógyít, hiszen rádöbbent, hogy az anyaság nemes, hálás és  csodálatos feladat minden nehézsége ellenére is, vagy talán pont azért. Bizonyítja, hogy létezik feltétel nélküli szeretet, olyan, ami fájdalmasan kínoz és gyengéden simogat. Megmutatja, hogy az emberben dolgozik egy ösztönös kiút keresési mechanizmus, amelynek ösvényét a sorsa iránti elfogadás, illetve az őt ért impulzusokból levont konzekvenciák tapostak ki. A történet olvasása meglepően gördülékeny volt a nehéz téma és a sokszor fel-feltörő érzelemnyalábok ellenére és nagyon is sajnáltam, hogy véget ért. Valószínűleg azért, mert az egész elbeszélést átszövi egy szívet-lelket gyönyörködtető, vékonyka kis szál: egy csipet keserű humorral fűszerezett optimizmus. A hit, hogy a boldogságnak nincsen mértékegysége, az rendületlenül ott van minden élethelyzetben, még ha kicsit el is bújt és erősen kutatni kell utána. Akkor is, amikor egy sérült gyermek gondozását rótta ránk a gondviselés és embert próbáló nehézségek állják utunkat egy nem túl tapintatos környezetben.

A könyvet jó szívvel ajánlom. Kinek? Mindenkinek. Miért? Mert egyrészt olvastatja magát. Másrészt annyira emberi, hogy óhatatlanul is felfedezzük saját magunkat benne, akármilyen élettapasztalattal is rendelkezünk. Számomra az Egyasszony üzenete egy kis tükör, amit eltettem a mellényzsebembe, hogy ha úgy adódik életem során, csak előkapjam és bele tudjak nézni.

ANNE-DAUPHINE JULLIAND: KÉT KIS LÁBNYOM A HOMOKBAN

Ha nem lennének gyerekeim, biztosan azt mondanám, egy anyának ezt semmiképp sem szabad elolvasnia. Amióta gyerekeim vannak, sokkal megengedőbb vagyok saját magammal szemben. E könyvvel kapcsolatban pedig egyértelműen az a véleményem, nem attól függ, milyen hatással van az olvasóra, hogy szült-e már az illető. Ez a történet mindenképpen szívszaggató és szemléletformáló. Már a könyv legelején szembesülünk a lesújtó ténnyel: a Julliand család kétéves kislánya súlyos, gyógyíthatatlan betegségben szenved. A szülők elhatározzák, hogy ezt a rövid időt, amit kaphatnak együtt, igyekeznek csodálatossá tenni Thais számára. Megrendítő valóságossággal kapjuk a leckét, amit egy kétéves kisgyerek tanít nekünk példátlan kitartásával: a boldogság nem mérhető, nem viszonyítható. A boldogság ott rejtőzködhet egy észrevétlen pillanatban, egy jelentéktelennek tűnő apróságban. Azt gondolnánk, élettapasztalat kell ahhoz a bölcsességhez, ami segít átlendíteni életünk legmegrázóbb szakaszán. Thais bebizonyítja, hogy az igazi életszeretet a gyermeki szív ösztöneinek vibrálásával tesz minket elég erőssé. A fő nézőpont természetesen az anyáé, aki feltételeket nem tűrő, múlhatatlan szeretettel igyekszik kislányának megadni mindent és közben némán megküzdeni ezzel a mérhetetlen fájdalommal. Számomra kulcsfontosságú motívuma volt az írásnak a család és mindaz, amit ez a szó és ez az emberi képződmény megtestesít. Az összetartozás, az összetartás és az egyéni széthullás utáni közös újjászületés képessége egyszerűen csodálatra méltó. Korábban el sem tudtam volna képzelni, milyen lehet úgy ragaszkodni, hogy közben minden pillanatban egy kicsit el kell engedni. Csak a szerencsémnek köszönhető, hogy nem éltem át mindezt, de elképzelni már nagyon is el tudom. Nem tudok mást mondani, csak annyit, hálás vagyok az írónőnek, hogy az ő vallomását (is) megismerhette a világ.

A kinek helyett inkább a hogyan kérdésére fókuszálva ajánlom a könyvet. Szóval hogyan is? Letisztult lelkiállapotban, bekészítve magunk mellé egy laza szerelmes regényt, hogy amikor ezt a könyvet becsukjuk, azonnal nyissunk egy másikat, egy könnyedebbet. Azt a másikat idővel úgyis le fogjuk tenni, mert Anne-Dauphine szavai ott fognak duruzsolni a fülünkben és eltereli a figyelmünket az újról (és így lesz ez még egy darabig). Kell azonban a hígítás és kell legalább egy százas papírzsepi. Ezt senki sem ússza meg őszinte, fájdalmas könnyek nélkül.

__________________________

Páratlan szülők - a magányos apák

LANCZKOR GÁBOR: APÁS SZÜLÉS

Kakukktojás a többi itt felsorolt könyvhöz képest, hiszen az író nem saját életének egy bizonyos szakaszát írja meg e kötetben, viszont van életrajzi vonatkozása, tekintettel, hogy Gábor 14 évet töltött Szombathelyen és a regény főhősének első szerelmét saját szerelméről mintázta. Mégis úgy éreztem, helye van itt ennek a 130 oldalnak, annyira életszagú, annyira mindennapi és mégis különleges.
Két órát töltöttem Gáborral, illetve története főhősével, Gergővel. Hamar kiderült, hogy még akkor sem hagyhatom annyiban az olvasást, ha az kritikai szempontok miatt lenne esedékes, a könyv ugyanis Szombathelyen, hőn szeretett szülővárosomban játszódik. Egy kamaszfiú férfivá érése a téma, így hát, olvashatunk esetlen randikról, buja képzelgésekről, elsöprő szerelemről, alkalmi szexről és mindenről, ami a folyamatot természetszerűleg kísérheti. Többről van szó azonban pusztán a hormonok játékánál. A felnőtt életbe való átmenetet jól érzékelteti az író, ahogy szorosan egymásba fonódó életutak válnak ketté, nagy szerelmek érnek méltatlan véget, barátságok törnek darabokra, és mindeközben az életre szóló célokat még javában mellőző középiskolásból egyetemista, majd egy jó befektetésnek tűnő biobolt tulajdonosa rajzolódik ki előttünk. A könyv első fele egyszerű leírás, emlékezés mindarra, ahogy a férfilélek formálódik, csiszolódik, kérgesedik, erősödik. A második részben azonban mint kártyavár, összedől az egész, volt-nincs. Éva, Gergő felesége sokat finomít férje személyén, érzékenyít, miközben ő maga is elkerülhetetlen és sorsdöntő események részesévé válik Gergő által. A szerelem, a házasság és a gyermekáldás nem várt nehézségekkel, érzelmek viharos összecsapásával szembesíti a fiatal párt. Gergő többször is kimondja, megbukott, vereséget szenvedett. A könyvben csupán az utolsó oldalak szólnak ténylegesen arról a történetről, amivel a cím is szorosan összefügg, habár - spoiler nélkül - kijelenthetem, a könyv nem egy apa jelenlétében lezajló szülésről szól.

Ajánlom elsősorban szombathelyi olvasóknak. Szerintem nincs annál lelkesítőbb egy könyvvel kapcsolatban, mint mikor a helyszíneket nem csak magunk elé képzeljük, de igaz valójukban ismerjük, sőt, mi magunk is számtalanszor megfordulunk azokban a bizonyos parkokban, utcákban, épületekben, amikről a történetben szó esik. Másfelől ajánlom mindazoknak, akik elhiszik nekem, hogy a nyers őszinteség, a költői leírások és a szomorú melankólia nagyon is jól megfér egymás mellett egy könyvben, és ha elég jók az arányok, valami egészen különleges is kisülhet belőlük anélkül, hogy mesterkélt vagy erőltetett lenne.

ANTOINE LEIRIS: CSAK AZÉRT SEM GYŰLÖLLEK TITEKET

Ha létezne matematikai képlet egy könyv töménységének megállapítására, ez a kötet az én olvasmánylistámon szereplő darabok közül biztosan a legmagasabb eredménnyel zárná a rostát, hiszen amilyen rövid, olyan ütős. Elképesztő, mennyi érzést lehet alig pár oldalba sűríteni, főleg ha ezek az érzések nagyon mély kútból kerülnek a felszínre. A könyv minden szava igaz. Egy újságíró tragikus hirtelenséggel elveszíti a feleségét és magára marad a 17 hónapos fiúkkal. A történtek feldolgozásával párhuzamosan ott van a kötelesség, amit az apaság támaszt Antoine-nal szemben: szembesíteni kell kisfiát a számára nyilvánvalóan felfoghatatlannal. Meg kell értetnie az érthetetlent, elfogadtatnia az elfogadhatatlant. Szívet tépő képet kapunk egy egészen pici gyerek ösztönös reakcióiról, ellentétbe állítva egy felnőtt férfi, szerető társ tudatosságával, érzelmeinek újrakódolásával, az özvegyi szerep társadalmi normákon alapuló, már-már színpadias pillanataival. Új megvilágításba kerül napjaink egyik fő kihívása, a terrorizmus, ami globális veszélyt jelent a világunkra és személyes veszélyt jelent bárkire a világunkban. A könyv eredetileg csupán egy facebook bejegyzésnek indult, aminek írója, Leiris, felhasználók milliói előtt mond le arról, hogy a gyűlölet kegyelmét felesége gyilkosainak adományozza.

Jó szemezgetést és fantasztikus olvasmányélményeket kívánok!

Piros