Mi lehet egy, a 80-as évek Romániájában élő gyerek számára a legnagyobb csalódás? Az, hogy egy olyan családban kénytelen felnőni, amelyik szép komótosan belesüpped egy nyilvánvalóan életellenes rezsim atmoszférájába? Esetleg az, hogy a hatalom a falvak és az emberi önbecsülések módszeres elpusztításával száll szembe a nemzeti, a kulturális és az egyéni értékekkel? Aligha. A csalódás magvai akkor telepednek meg a gyermeki szívben, amikor a zsebben ott lapul a lej, de mégsem költheti arra, amire annyira vágyik. Amikor a felnőttek - látszólag - indoklás nélkül fosztják meg annak lehetőségétől, hogy újra fagyira fordíthassa a tenyere izzadságában felmelegedő aprópénzt, holott minden más haszontalanságra mindig, vagy legalábbis majdnem mindig jut. A csalódás magvai pedig akkor szökkennek szárba, amikor a gyermek felnő, és szembesül a valós indokokkal. Csak éppen semmit sem tesz ellene, hiába lenne ezúttal végre képes rá.

Ma, február 25-én, a kommunista diktatúrák áldozatainak emléknapján Bódi Attila regényével kezdjük a hetet.

A jéghideg, a tűzforró és a tökéletesen langyos

Ceaușescu rendíthetetlen teljhatalma áttörhetetlen ködöt borít az országra, amiben megrekedt a múlt, szemfényvesztés a jelen és teljesen láthatatlan a jövő. A valaha volt szép időkre a virágzó kertek és a termést hozó gyümölcsfák emlékeztetnek csupán, meg azok a gyerekek, akik a kerítéseken átszökve keresnek alkalmat egy kis csínytevésre. A lugasok azonban szép sorjában eltűnnek a föld színéről, a virágokkal körbeültetett házakat ledózerolják, hogy helyet kapjanak a szocialista műremekek. A csínytevésekért kapott atyai pofonokat felváltja a bénító erővel bíró gépezet láthatatlan karjainak szorítása. Minden emberi érzés félelemmé tapad össze, alig megkülönböztethető egymástól a szerelem, a barátság, a tisztelet vagy a gyűlölet.

A könyv első felében a húsz éves osztálytalálkozóra utazó Zoltán emlékezése alapján ismerjük meg a három lázadó fiút, a rendszerellenes plakátok ötletének kipattanásától az óriási vállalkozásnak számító hídfestés megvalósításáig. Az emlékek egészen 1989-ig nyúlnak vissza. Zoltán KISZ-titkárként mindig rendezett külsővel jelenik meg és teli torokból énekli a szocialista Románia éltetéséről szóló kórusi dalokat. Nagybátyja, Ottó bácsi az iskola aligazgatója, a rendszer arca az intézményben, Zoltán védelmezője és ítélőbírója is egyben. Zoli személyiségét nehéz meghatározni. Alkalmazkodik a feltételekhez anélkül, hogy megítélné a feltételek létjogosultságát. Csak teszi a dolgát, ahogy az egyenruhában megbújó osztálytársak is. Számára minden és mindenki egyforma. Tökéletlen emberek, akiket a rendszer tesz egyformán tökéletes alkotórészekké. Kivéve Áront és Pétert. Eleinte fogalma sincs arról, hogy a barátság, a valahova tartozás, vagy a különcség sarkallta-e Zolit, hogy ennek a triumvirátusnak a része legyen, mindenesetre kialakul a srácok között az a kötelék, ami a közös cselekvés felé mozdítja őket. Abban a pillanatban, hogy Zoli a régi életében megkapja a hatalmat szolgálók legmagasabb kitüntetését, a besúgói státuszt, új életének irányítójává válik, és az éj leple alatt zöld csíkokat fest a piros-fehér színű sorompóra.

A könyv második felében Áron szólal meg, akit a jelen történései fednek fel előttünk. Depresszióval és állandó bűntudattal él. Elveszítette minden kapcsolatát feleségével, barátaival, hivatásával, régmúlt életével. Állapotából Brigi, középiskolai padtársa zökkenti ki, aki a húsz éves osztálytalálkozót szervezi, és aki ennek apropójából felkeresi Áront. Több mint húsz évvel Ceaușescu és a diktatúra halála után újra felsejlenek Áron emlékei, a benne szunnyadó vágy dinamikája újra lángra lobbantja és kendőzetlen őszinteséggel kimondatja vele a múltból hozott terhek minden részletét. Zoltán emlékeihez képest Áron nyers és trágár. Egy kamaszfiú identitásválságának kényszer-megoldásai elevenednek meg előttünk, legyen szó erotikáról, becsületről vagy túlélésről. Állandó kétkedéssel viseltet Isten iránt, ugyanakkor valamiféle feloldozást keres, amivel lemoshatja magáról saját és társadalma bűneit. Végül teljesen váratlanul hullik le a bűntudat leple, ami alatt Áron számára eddig nem ismert események húzódnak meg.

Péter karaktere a két fiú emlékeiből rajzolódik ki előttünk. Ő testesíti meg a háromszög csúcsát, az ő nézetei alakítják a csapat rendszerellenes mivoltát. Nagyapja és apja üldöztetése arra ösztönzi, hogy kilépjen ebből a felülről, erőszakkal kontrollált közegből, és saját útjára lépjen. A történelem alakítója és nem elszenvedője akar lenni, ezért bátor tettre szánja el magát: a hatalommal szembeni kritikáját kiragasztja a házfalakra. Áron követi Pétert, Zoltánt azonban az otthon jól megtanult hallgatás visszatartó ereje gátolja a lelkesedésben annak ellenére is, hogy még mindig "nincs pénze fagyira", pedig imádja a fagylaltot. A plakátok Zoli közreműködése nélkül kerülnek ki az utcára, majd önálló életre kelnek, és egy hídra félig-meddig felkent szlogenben csúcsosodnak ki. Ez utóbbi tettben már Zoli is markáns részt vállal.

"Valamikor úgy gondoltam, a jók mindig középen állnak, soha nem a széleken. Lehet, hogy ez igaz is, de félek, az ilyen embereket könnyű elfelejteni, belevesznek az unalom homályába. Az igazán fontos dolgokat nem a középszerű emberek csinálják. Mi a csend vagyunk a nagy dolgok között."

Hétköznapi hősök

A mai napig nem tudom egészen biztosan, hogy szeretem-e a történelmet. Az ókori nagy csatajelenetekért sohasem rajongtam iskolás éveimben, a hősökké avatott katonák történelmi jelentőségű tettei számomra annyira távolinak és felfoghatatlannak tűntek, mintha csak fikciók lennének. Jól hangzó mesék, amikben a hősiesség és az önfeláldozás mint legfőbb erények kapják a valódi főszerepet az azokat viselő harcosok helyett. Engem mindig is az ember érdekelt jobban, aki élte a mindennapi életét, majd egyszer csak egy véres háborúban találta magát és utolsó halálhörgésével Traianus nevét lehelte ki magából. Az eleve hősöknek nevelt félistenek nyilván teljesen más hétköznapi életet éltek, mint napjaink fiataljai, mégis szívesen elmerengek egy-egy ilyen személyazonosságon. Főleg azokon, amelyekről egyetlen szót sem tesznek a történelem könyvek. Ennél még érdekesebb abból a korszakból szemezgetni, ami már karnyújtásnyira van tőlem, legalábbis az ókori eseményekhez képest. A '48-as szabadságharc, vagy az '56-os forradalom meg nem említett hőseiről beszélek, akik az én jelenkori entitásom megalkotói vagy legalábbis alakítói voltak. És most nem a nagy nevekre gondolok, akiknek a magánéletéről elég sokat tudunk, hanem arról a cipészről, aki azon a bizonyos márciusi napon áhítattal hallgatta a szabadságot követelő, harsány szónoklatokat a Nemzeti Múzeum előtt tóduló tömegben. Vagy arról az egyetemistáról, aki büszkén kezdte meg az őszi szemesztert Budapesten, majd október 23-án észrevétlenül elnyelték a skandáló tömeg hullámai. Ők egy gondos feleség vagy egy aggódó édesanya szerettei voltak, akiknek nem a halál volt a céljuk, hanem épp ellenkezőleg: életminőségük reformációja. Testvérek, gyerekek, apák, anyák, jó barátok. Róluk legfeljebb egy régi fénykép, egy évtizedek óta őrizgetett levél betűinek íve, egy családi ereklye mesél nekünk.

Bódi Attila is pontosan ilyen hősöket mutat be a könyvében. Pétert, Áront és Zoltánt akár ismerhettük is, de hallani biztosan hallottunk róluk. Lehet, hogy nem minden történetben ez a nevük és elképzelhető, hogy a rendszerrel szemben megfogalmazott véleményük sem feltétlenül azonos a regényben olvasottakkal. Valószínűleg a rendszer sem mindig ugyanaz, ami ellen lázadnak. A hősiesség szelleme azonban egészen biztos, hogy ugyanúgy áthatja a mi emlékezetünk szereplőit, mint a regényben megjelenő fiúkat. És ismerős lehet a lázadás is. Lázadunk a délutáni alvás, a szobafogság, a zsebpénz-megvonás, később a házi feladatok, a kötelező olvasmányok, még később a munkahelyi szabályok ellen. Nem félek kimondani, hogy mindannyian saját hétköznapjaink hősei vagyunk. Életünk jobbításának szándéka mindannyiunkban ott van, csupán a szerencsén múlik, mekkora kockázatot kell vállalnunk mindezért akár a szűk családdal, akár a tágabb közösséggel szemben. Vagy velük karöltve.

"De hát mind a múltból érkezünk. Ott alakul ki a ma valósága. Csak akkor érthetjük meg a jelent, ha ismerjük a múltat."

Én és a könyv

Attilával úgy találtunk egymásra, mint egy vakrandi két reményteli szereplője, akinek az első találkozóját a jóindulatú barátaik szervezték meg. Ő mondjuk biztosan jobban izgult, mint én. Neki én voltam az első, illetve egy az elsők között. Akkor láttam őt először, habár - mint megtudtam - 2017 óta erősíti a kínálati oldalt a randipiacon. Ott, ahol valami csodálatosat, felemelőt, tanulságosat, szívmelengetőt, emlékezeteset keresnek a magamfajták, és ahol Attila és társai kapva kapnak a kíváncsiság bábjaiból kibontakozó képzeletszárnyaink után. Fantasztikus egymásra találások történnek ezen a színtéren. Az enyém is ilyen Attilával és az ő első, Lázadni veletek akartam című regényével. Jó szívvel ajánlom.

Piros