Sokszor eljátszom a gondolattal, mit tennék, ha egy nap mondjuk száz évvel korábbi vagy ugyanennyivel későbbi időpontban ébrednék. Nyilván másnak is motoszkál a fejben ez az opció és van, aki szerint az időutazás lehetősége már rég az emberiség rendelkezésére áll, csak, hát, megfelelő körökben kell mozogni hozzá. Kétlem, hogy valaha megtapasztalhatom ezt az élményt a realitás talaján maradva. Kész szerencse, hogy a könyvek által gyerekjáték az idősíkok közötti önfeledt barangolás és biztos vagyok abban, hogy élvezetesebb is, mint egy űrtechnikai szerkezetben gubbasztva, mindenféle fizikai és pszichés megterhelés árán eljutni például a nagy gazdasági világválság korába (gyanúsan sokat tudok az időutazás mikéntjéről, igaz?)*

Timur Vermes az időutazás népszerű elméletét - mármint hogy mi magunk utazunk a jelenünkből - megfordította és immár 73 évvel korábbi időpontból repítette közénk regénye főhősét, Adolf Hitlert. Minden előzmény nélkül átlépni néhány évtizedet, biztosan van olyan nehéz ügy, mint elveszíteni egy világháborút. Megsajnálni azért mégsem kell, még annak ellenére sem, hogy a 21. század vívmányai valószínűleg a komplett szovjet haderőnél is keményebb dió lesz Vermes újragondolt Hitlere számára.

Mint tudjátok és írásaimból ez már többször is kiderült, mindig is szívesen választottam romantikus történeteket melyekben ha a művészet is megjelenik, annál tökéletesebb párosítást el sem tudok képzelni.

A Picasso kaland című mű azért is vált kedvencemmé mert annak idején még a páromtól (most már a férjemtől) kaptam, ennek ellenére sokáig érintetlenül hevert a könyvespolcomon, nem tudtam tartalmát tekintve rendszerbe helyezni, ráadásul a maga 488 oldalával egyáltalán nem tűnt „hétvégi olvasmánynak” éppen ezért nem is került elolvasásra.

Így amikor megtudtam, hogy nemsokára lesz szerencsém elutazni Antibes-ba, híres könyvmoly lévén egyből megszólalt bennem egy kis hang: „Szerintem erről van egy könyvem…”

A könyv sok szempontból is belopta magát a szívembe, ugyanis nagy rajongója vagyok a francia kultúrának, majd amikor az első(!) oldalon szembesültem azzal, hogy a könyv helyszíne nem más, mint Antibes egyből éreztem, hogy ennek a könyvnek most jött el az ideje.

Amikor a vetélés diagnózisával várakoztam a hideg kórházi folyosón az egy mozdulattal fellibbenthető hálóingemben, azon merengtem, miféle csúfos megaláztatásban részesít az anyatermészet. Ha nem lenne épp elég gyötrő a tudat, hogy a testem képtelen oltalmazó otthont nyújtani egy olyan megismételhetetlen csodának, amit a gyermekemnek nevezhetek, még ez a porcikáimba hatoló, reszkető félelemmel társuló szégyen is hajamnál fogva veri a fejemet a falba. Betonfalba. Mert akkor és ott úgy éreztem, a sorsom, a végzetem - vagy talán tényleg Isten - áttörhetetlen akadállyal szembesített: elvesztettem sosemvolt anyaságomba vetett hitemet.

Bár minden veszteség fájdalmas, egy anya a veszteségébe épp hogy csak bele nem hal. Legalábbis eddig így gondoltam, még a saját példáimon keresztül is. Aztán jött Virág és elmesélte kisfia történetét. Ahogy olvastam a sorokat, furcsa könnyűséget éreztem. Megijedtem, talán velem van a baj. Miért nem sírok már most, a könyv elején? Miért nem érzek lesújtó szomorúságot annak ellenére, hogy Luke betegségéről olvasok? Pedig érintőlegesen ugyan, de nagyjából sejthetem, mit érez egy anya, mikor a tündérmese egy pillanat alatt tragédiába fordul át és a gyerekeim által tudhatom, mekkora érték az ő életük, az egészségük és boldogságuk. Aztán a történet végén Virág megadta a választ. Az ő kezét ugyanis olyan támogató erő vezette a papírlapon, miközben írta könyvét, amely minden tragédia szőtte szóba elrejtett egy csipet tündérmesét. Így mikor becsuktam a könyvet és törölgettem arcomról a fájdalom könnyeit, őszinte, megnyugtató hálát is éreztem. Hálás voltam Virágnak, hogy megosztotta velem annak a bizonyos pár évnek az eseményeit és hálás voltam Lukinak (ahogy szülei becézték őt), hiszen történetével ő is hozzásegített ahhoz, hogy az anyaságomba vetett, és a megszületett kislányaim által visszanyert hitem tovább erősödjön. Úgy érzem, ez a harcos kisfiú most már bizony az én kisfiam is egy picikét. Köszönöm, hogy megismerhettem.

Kedves Olvasók! Eljött egy új hónap, így itt az ideje egy újabb könyvajánlónak, az Európa Könyvkiadó jóvoltából. Most már tényleg hosszúak a napok. A tél küszöbén állunk, lassan itt az advent, a karácsony, de mégis azt várjuk, hogy újra eljöjjön a tavasz. Újra életre keljen a természet. Bár úgy látszik az időjárás megviccel minket, mert a reggel egy kicsit csípős, de napközben csodás tavasz melengeti a lelkünk. Szikrázó napsütés, felhőtlen kék ég, őszi csalfaság. De esténként gondozzuk együtt Könyves Kertünket, burkolózzunk egy meleg plédbe, és egy illatos tea társaságában vonuljunk ki a világból. Adjuk át magunkat a báloknak és a csillogásnak. Négy fantasztikus történetet ajánlok nektek. Volt szerencsém az első kettőt olvasni is, a harmadikat most olvasom, a negyediket pedig várom, hogy megjelenjen. Ki szereti a hercegnős meséket? Na ezek nem azok a klasszikus fidres-fodros Hamupipőke történetek. Még csak nem is mesék, de a külcsín és a látszat itt is szép. A csillogás és a bálok, no meg a szép ruhák, és jaj az a sok intrika. De jól tudjuk mi van mögötte. Mindent eldöntő, és mindent megváltoztató történelem. Azt is tudjuk, hogy egyik sem tanmese. Négy nem mindennapi történet. Négy könyv Európa uralkodóházairól. Hét hercegnő, egymástól merőben eltérő sorsok. Fogadjátok őket szeretettel.

Nicolas Barreau Álmaim asszonya című regénye 2014-ben jelent meg és azóta is vezeti a bestseller listákat.

A könyv Párizsban játszódik és egy könyvkereskedő férfi, Antoine Bellier átlagosan induló mindennapjába nyújt betekintést. A cselekmény a méltán híres Cafe de Flore kávéházban indul, ahol főhősünk a szokásos délelőtti szeánszát tartja, nevezetesen elfogyaszt egy croissantot és cafe créme-t amikor is ezt a szokványosnak mondható mindennapi rutint egy ismeretlen női szempár zavarja meg. A csendes kávézgatás nem is alakulhatna jobban, hiszen főhősünk érdeklődését viszonozza Álmai asszonya, és búcsúzáskor a hölgy egy kis kártyát csúsztat a férfi elé, rajta a telefonszámával, valamint a következő találkozásra való invitálással.

Antoine eleinte nem él az élet adta lehetőséggel, hiszen Álmai asszonya annak ellenére adta meg az elérhetőségét, hogy egy másik férfi társaságában fogyasztotta el kávéját, később azonban főhősünk reménykedni kezd a romantikus regényekbe illő egymásra találásban.

Ekkor azonban nem várt fordulat történik – egy fatális véletlennek és egy madárnak köszönhetően – ismeretlenné válik a telefonszám utolsó számjegye ezért innentől kezdve a cselekmény romantikus szerelmi történetből átcsap az abszurditás határát súroló komikumba, amikor is az olvasó nem tudja eldönteni, hogy sírjon vagy nevessen.

Antoine egyre képtelenebb helyzetekbe keveredik, mi pedig lélegzet visszafojtva figyeljük az eseményeket és szívünk mélyén drukkolunk Antoine-nak, hogy még időben megtalálja szerelmét.

„Igen, az embernek meg kell küzdenie a boldogságáért. A szerelemben és a háborúban minden megengedett. És az is rendjén való, hogy az ember minden adódó szalmaszálba belekapaszkodik.”

Együtt vagyunk vele lélekben mikor névtelen hívogatásait számon kéri egy féltékeny férj, zaklatás határát súrolóan telefonál egy emigráns nagyot halló orosz öregasszonynak, mikor a párizsi dugó kellős közepén egy taxisofőrrel aktuális belpolitikai kérdéseket vitat meg és persze a taxisofőrök mindig mindent jobban tudnak, valamint együtt vagyunk a végső küzdelemben is, amikor egy félreértésnek köszönhetően lekésünk egy – tres important – tényleg nagyon fontos esküvőt.

És hogy miért hasonlítom Nicolas Barreau-t Woody Allen-hez? Az abszurditáson túlmenően talán azért, mert mialatt Antoine fel-alá futkos Párizs utcáin, óhatatlanul is a háttérbe halljuk Woody Allen Midnight in Paris (2011) című filmjének éjszakai sanzonjait.

Éppen ezért ajánlom a könyvet azoknak, akik egy könnyed őszi kikapcsolódásra vágynak a hétköznapok mókuskerekéből, akik szeretnek sokat nevetni, akik szeretik Franciaországot, valamint az ezzel együtt járó francia életérzést, identitást és nem utolsó sorban azoknak, akik szeretik Woody Allen filmjeit. A regény könnyed hangvételű, rövid fejezetekből áll, így akár pár nap alatt könnyen elolvasható. A regény olvasását követően az olvasó rákeres a szerző további műveire, majd megdöbbenve tapasztalja, hogy a regényt író francia férfi – ellentétben a fülszövegen feltüntetett képpel – a való életben egy német nő. Touché!

2015. Egy élettelen, kicsi test fekszik a parton. Mozdulatlansága a tenger halálos lüktetésében erős hurkot köt a torokra, dermesztően hat életteli zsigereinkre. Felkavaró képsorok járták be az egész világot, amikor a kis Alan Kurdit holtan sodorta a homokba a víz. A kisfiú mindössze három éves volt. Ő ihlette Khaled Hosseini legújabb könyvének történetét is, aminek a megjelenését már nagyon vártam. Kíváncsi voltam, milyen érzelemgazdag élményt tud nyújtani csupán pár oldalba sűrítve és - ahogy azt sejtettem előre - most sem tudott csalódást okozni a Papírsárkányok, az És a hegyek visszhangozzák és az Egyezer tündöklő nap című regények atyja. Bár ezúttal nem regényt alkotott, novellás kötete is épp ott és úgy hat, ahol és ahogy kell. A szívem mértani közepén, lesújtón. 

Kedves Olvasóim! Elárulom nektek, hogy ez az írásom nagyon nehezen született meg. No nem azért, mert elhagyott az ihlet, és utolért az alkotói válság. Egyszerűen azért, mert az elmúlt 1 évben annyi könyvet olvastam a Habsburg családról, és a róluk szerzett információ egyszerűen túl csordult. Olvastam Erzsébet császárnéról, róla több könyvet is. Larisch Grófnéról, Rudolf trónörökösről, és most Stefániáról. Az objektív rálátás végett, meg mert kíváncsi is vagyok, nagyon sok mindennek utána olvastam. De még így is itt vár a polcon a könyv Ferenc Józsefről is, valamint testvéréről Miksáról, aki Mexikó császárra lett, de úgy érzem ők még váratnak magukra. Több könyv, több író, sok szemszög, és a rengeteg plusz információ. Az utóbbi pár napban próbáltam összefésülni az olvasottakat, és helyére tenni a mozaikokat, de rájöttem, hogy majdcsak lehetetlen. Így úgy döntöttem, hogy eltekintek a korábban olvasottaktól, és csak az adott könyvre koncentrálok. Mert hát hol az igazság? Az igazság relatív és nézőpont kérdése. Az igazság fondorlatos. Az igazság hajlítható. Az igazságot egy kicsit tudjuk a magunk képére formálni. Nem mellesleg az is fontos, melyik oldalon állunk a történetben. Itt van mindjárt Larisch Grófné esete, a császári pár meghallgatás nélkül, visszavonhatatlanul bűnösnek vélte. Ő magát ártatlannak gondolta, illetve áldozatnak. Sértett volt, és mérges, ami érződik is a könyvén. Szinte sütött a harag meg a düh. De persze nem lehet megvetni érte. Most pedig itt van nekünk Stefánia, aki hasonló cipőben járt, mint a Grófné, de ő szolid volt, és visszafogott. Szinte lírai. De az igazság mikor derülhet ki? Személy szerint azt gondolom, hogy vagy sírba viszi magával a jóember, már pedig a Habsburg család sok igazságot magával temetett. Vagy holtunk után mégis napvilágot lát. Mert mindig marad valaki, aki tényleg úgy emlékszik a történtekre, ahogy az volt. Mindig marad egy igazmondó naplóbejegyzés, egy levél, ami arról árulkodik, hogy nem minden az, aminek látszik, illetve aminek le van írva. Következzen hát Stefánia, majdnem császárné emlékirata.