2015. Egy élettelen, kicsi test fekszik a parton. Mozdulatlansága a tenger halálos lüktetésében erős hurkot köt a torokra, dermesztően hat életteli zsigereinkre. Felkavaró képsorok járták be az egész világot, amikor a kis Alan Kurdit holtan sodorta a homokba a víz. A kisfiú mindössze három éves volt. Ő ihlette Khaled Hosseini legújabb könyvének történetét is, aminek a megjelenését már nagyon vártam. Kíváncsi voltam, milyen érzelemgazdag élményt tud nyújtani csupán pár oldalba sűrítve és - ahogy azt sejtettem előre - most sem tudott csalódást okozni a Papírsárkányok, az És a hegyek visszhangozzák és az Egyezer tündöklő nap című regények atyja. Bár ezúttal nem regényt alkotott, novellás kötete is épp ott és úgy hat, ahol és ahogy kell. A szívem mértani közepén, lesújtón. 

Az én kislányom is épp három éves. Amikor írom ezeket a sorokat, ragyogó őszi nap van, a természet csodálatos színekbe öltözött, a reggelek csípősek, de a nappalokat átjárja még a nyár pislákoló emléke. Maradt még egy kis időnk az ég felé fordítani az arcunkat és élvezni a napsugarak kellemesen simogató érintését. Csend van. Nyugalom van. Semmi gondunk azon kívül, hogy mi legyen holnap az ebéd vagy mit csináljunk az őszi szünet alatt. Itt még szünet is van. Esély, hogy megálljunk, pihenjünk, ápolgassuk a kapcsolatainkat, főzzünk egy finom teát és leüljünk olvasni. A kislányom imád kirándulni. Rajong a Dunáért, a Duna hídjaiért, a kacsákért. Amikor csak akarja, láthatja. Kapaszkodik a korlátba és csillogó szemekkel kérdez, észrevesz, mesél. Tele van élettel, életkedve pedig az én testemet-lelkemet is túláradó energiával tölti fel.

Alan Kurdi vagy bármely hozzá hasonló gyermek rövid élete folyamán sohasem láthatta a színtiszta, kék eget. Sohasem futhatott önfeledten labdázó barátaihoz. Otthona sem volt igazán. Amit annak hitt, az hazug módon hullott a porba egy bomba okozta veszedelem során valahol Szíriában. Három évet élt, három évig menekült onnan, ahová tartozni született. Oda, ahova sohasem tartozhat igazán. Emlékei sem voltak. Semmi, amibe kapaszkodhatott volna, ami elhitette volna vele, hogy várja valahol, békés vizeken egy kacsa, amelyik lavinaként indítja el az élet dolgaira éhező gyermeki gondolatait. Legfeljebb szülei meséi révén sejthette, hogy milyen gyönyörű is egy olajfa, aminek a leveleit a szellő rendezgeti a természet alkotta tökéletes sorba. Hogy milyen gondtalan is a nyüzsgő élet a bazár kavalkádjában. Hogy mennyire jól megfér egymás mellett a keresztény, a szunnita, a síita, a kurd. Hogy milyen nyugalmat képesek árasztani azok a rideg kőfalak, amelyeket a népes, összetartó család szeretete melegít fel.

Alan utolsó emléke nem a család egyetlen kecskéjének hangja, aki jól ismert mekegésével ébreszti őt egy csodaszép reggelen. Alan utolsó emléke a menekülés szülte félelem, a vele egy gumicsónakban kuporgó apja kétségbeesett ordítása, a tenger gyilkosan metsző érintése és a sötétség. Hosseini az ő hősének, Marwannak történetét azonban nem zárja le, ezzel pedig olyan végkifejlet lehetőségét kapja az olvasó, amiben a picike rakomány értékét kellőképpen megbecsüli a tenger. Alan és Marwan alakja talán semmi másban nem hasonlít, csupán közös sorsuk révén jutnak mindketten ugyanoda: a végtelen tenger partjára. Itt pecsételődnek meg az egyéni történetek, így Marwané is, ahogy édesapja ölelésében alszik szomorú múltjának utolsó, kiszámíthatatlan jövőjének első pillanataiban.

Khaled Hosseini ismét tökéleteset alkotott. Elfogult vagyok talán, hiszen az afgán író stílusa és témái példátlanul közel állnak hozzám. A könyv aktualitása és az általunk talán soha meg nem ismerhető nézőpont miatt számomra különösen felkavaró. Csak hever előttem egy gyönyörű festménynél kinyitva. Ezeken az oldalakon szöveg sincs, csupán a kép harsány üzenete. Alig tíz perc alatt elolvasható, de további több órányi merengésre invitál. A kötet árával Hosseini háborús menekülteket támogató alapítványát, valamint az ENSZ Menekültügyi Főbizottságának munkáját támogathatjuk.

Az Ima a tengeren méltó emléket állít a menekülés során vízbe fulladt több ezer emberi élet számára.