Ez a könyv tipikusan olyan élmény volt számomra, mint amikor epekedve vágyakozunk egy gusztusos sütemény után, aztán amikor végre a miénk és megvan az első villabökés is, felfordul a gyomrunk. Viszont ahogy süteménnyel, könyvvel is épp úgy vagyok, hogy az első benyomás ellenére sem hagyom annyiban. Emésztem kicsit, elmegyek párszor a tányér/könyvespolc mellett, ránézek, utána nyúlok, aztán mégsem veselkedek neki újra. Majd csak akkor, amikor eljött az ideje.

Vigyázat! Spoiler-gyanús poszt!

A Sipinonak az első nekifutás után 10 nappal jött el újra az ideje. Belevágtam ismét, hiszen az első 50 oldalon zajló, látszólag teljesen érdektelen események során kialakult bennem egyfajta hármas motiváció, mely arra sarkallt, hogy folytassam:

• egyfelől a kíváncsiság, amihez bizonyosan kell egy kis személyes érdeklődés is valamely, a könyvben felbukkanó körülmény iránt. Számomra ez Oroszország és a főhős, Jan Riba vonatútja volt, ezek emelték a könyvet olyan szintre, amelyen érdemes a történetért egy kicsit megdolgozni.
• másfelől sajnálat, erős szánakozás Riba iránt, aki magányos, céltalan és nagy valószínűséggel pánikbeteg is.
• harmadrészt pedig az emberi létkérdés, amelynek megvitatására sajátos stílusban invitál az írónő.

Svenja Leiberről nem tudunk túl sokat. Annyi bizonyos, hogy nagyon fiatal, 1975-ben Hamburgban született és jelenleg is Németországban él. Eddig összesen négy könyve jelent meg, ebből az első egy novelláskötet. Ezt követte a Sipino (Schipino), mely itthon is beszerezhető magyar fordításban. A legfrissebb, idei megjelenésű könyve a Staub címet viseli. Magyarországon egyelőre még várnunk kell rá.

Rövid szösszenetnek nevezném, ha az lenne. A betűk számát tekintve valóban az. Olvasmánynak egyszerű, hiszen az írónő zseniálisan bánik az ütős tőmondatok nyújtotta érzékletes kifejezésmóddal és a leírások sem túl bonyolultak. Ennek ellenére olyan képalkotásra ösztönzi a kreatív elmét, hogy az már szinte gyötrő. Érezhető minden szag, tapintható minden felület, a fájdalom, valamint a tragédiák szőtte emberi létkérdés pedig fojtogató.

Jan Riba németországi irodáját és ezzel régi életét maga mögött hagyva meglátogatja Moszkvában régi barátját, Viktort. Riba vonatútja előre vetíti a történet alapfelvetését, vagyis az ismeretlenbe való végeláthatatlan utazás gyötrelmét a végső cél elérésének egyre halványuló reményében. Riba is pontosan ilyen utazáson vesz részt lelke legmélyén, ahogy Sipinoba ér. Viktor invitálja e különleges, mindentől elzárt, erdők és mocsarak által körülölelt helyre, ahol az idő múlása észrevétlen, az emberi kapcsolatok láthatatlanok, a személyes történetek megismerhetetlenek. Ribáról sem tudunk túl sokat, a könyvben csupán néhány utalás található a múltjára. Csak azt látjuk, hogy a főhős a kiégett ember megtestesítője, akit az útkeresés sodor céltalanul valamilyen kapaszkodó felé. Viktor az egyetlen biztos pont számára ebben az utazásban.

Sipino egy családias közösség, ahol minden egyes embernek megvan a maga szerepe és a maga múltja, de a jövőjük – s így a céljuk is – ugyanaz. Látszólag mindannyian el szeretnék hagyni Sipinot egy jobb élet reményében (végül is a történet folyamán mindenki meg is teszi ezt a lépést), de valójában erről szó sincs. Egyetlen közös, mindenek felett álló cél a Mása visszatérése iránti vágy. Mása egy tragikus sorsú fiatal lány, akinek az élete köré szerveződött egész Sipino. A lány azonban évekkel ezelőtt eltűnt és azóta sem tért vissza. Mása története Ánya elbeszélése alapján válik ismertté Riba számára, de a személyes találkozásra nem kerül sor. Riba sorsa hamar egybeforr a sipinoi közösség sorsával: a születésnapján ugyanis beáll a Mására várakozók sorába és a várakozás végleg felgyújtja benne a korábbi életéhez visszavezető hidakat. Örökre Sipinoé lett.

Riba kapcsolata a kommuna egyes tagjaival teljesen megfoghatatlan. Nem alakultak ki mély barátságok, sőt, a korábban tudósként dolgozó Vaszilij inkább ellenséges Ribával szemben. Ennek ellenére kibékíthetetlen konfliktusok sincsenek, Vaszilij haragja sem Riba ellen irányul, sokkal inkább saját magával szembeni ellenérzései törnek felszínre egyes megnyilvánulásaiban, melyek előrevetítik Vaszilij létből való menekülését is. A könyv során jogos olvasói igényként jelenik meg a szerelem kibontakozása, melyet Lilja és Riba között remélhetnénk, de ennek a várt kapcsolatnak sem lehet érdemi jövője, hiszen Lilja és Riba egymáshoz való viszonyát is a Mása hazatérése iránti vágyakozás és az ezzel összefüggő boldogtalan létezés érzelmi kavalkádja pecsételi meg végérvényesen. Ennek ellenére mégis megjelenik a történet során valamiféle gyengéd kapcsolódás a két szereplő között, aminek az azonosítása nem túl egyszerű, az olvasót ez a momentum is elég rendesen megdolgoztatja.

Mása pedig nem több egy illúziónál, legalábbis Riba számára. Egy jobb jövő, illetve Sipino csodálatos múltjának visszatérésével kapcsolatos vágyakozás. Feltételezhető, hogy Mása nem is egy létező személy, sokkal inkább egy idea, valamiféle elképzelt boldogság. Riba kénytelen belenyugodni abba, hogy ez a boldogság – ha létezik is valahol – Sipinoban nincs. Ez a „nem lét”, ez a Semmi az, ami az egész könyv során fojtogatja Ribát és a cselekmény csúcspontján (történetesen a könyv utolsó oldalain) egyre inkább felülkerekedik rajta. E pillanatban ráeszmél, hogy minden, ami eddig ő maga volt, jelentéktelen, érdektelen, érdemtelen. A fagyhalál torkában aztán sor kerül a végső számvetésre:

„ (…) először gondol vissza az elmúlt évre, végigpereg előtte. De nem tudná megmondani, jó volt-e vagy rossz. Nem tudja összehasonlítani a többi évvel, mert azoknak nyomuk sem maradt (…) És most érteni véli, hogy évek, bizonyos évek anélkül teltek el, egyik a másik után, hogy bármi fontosat tett vagy gondolt volna. Évek, évek szakadatlanul… és csak a most maradt, a tegnap és a holnap kereszteződése.”

E jelenetről A lét elviselhetetlen könnyűsége című mű ugrott be, mintha a Sipino amolyan reflexió lenne Milan Kundera regényére: Riba múltjának könnyűsége abban rejlik, hogy teljesen jelentéktelenné vált az évek során, míg sipinoi életének mozdulatlansága nyomasztó súlyt helyez rá. A két élet közötti reláció azonban meglepő, hisz Riba Sipinohoz kötötte hátralévő életét, vagyis a  mozdulatlanság, az üres létezés, mint a természet körforgása végre értelmet adott Riba életének.

Az utolsó fejezetben az elbeszélés egyes szám első személyűre vált, mely Riba énkeresésének sikerességét sejteti. Míg Ribát eddig kívülről szemlélve ismerhettük meg a főhős vívódásain keresztül, az utolsó alig több mint hat oldalon Riba szólal meg letisztult kijelentésekkel, tényszerű leírásokkal. Mintha újra élne. Hazatért. Ahogy mindenki más is, akik Riba egy évvel ezelőtti megérkezését követően valamilyen oknál fogva elhagyták Sipinot.

A történet lezárása az olvasó elé tárja a végső konklúzió: miszerint a múltból megörökölt fájdalmak olyan pillanatnyi törések az emberi létezés során, melyek egy jobb jövő reményét táplálják szakadatlanul.

„Azt hiszem, ezek a dolgok csak humusznak valók. És valami kinő belőlük.”

Svenja Leiber arra az összetett gondolatmenetre mutat rá e könyvben, mely szerint az ember számára a szabad választás látszata csupán pillanatnyi boldogság, hiszen e választások is kötöttek, valamilyen rendező elv mentén, a megfelelés kényszere alatt születnek. A természetes lét azonban kizárja az individuum létjogosultságát, egy nagy masszává gyúrja a létezés szereplőit, akik egyetlen, felettük álló szellemiség jegyében élik mindennapjaikat. Hétköznapi nyelven úgy is fogalmazhatnánk, a véletlenek által jött létre. Ez egy olyan közösség, ahol nem az önérdekek mentén alakul az élet, ahol nincs egyén, nincs birtoklás, nincs semmi, ami a mai modern társadalmak legfőbb tartóeleme. Itt közös a tér, közös a tulajdon és a közös a cél is. Az egyéni sorsok alakításához szükséges eszközök korlátozottak, sőt, nem is léteznek talán, hiszen itt az ember maga a létezés eszköze.

Konklúzió? Aligha van. Vagyis van, nagyjából ezerféle. Ahány életút, annyi tanulság vonható le a könyvből. Talán épp ez a cél: rávezetni az egyéni múltakkal rendelkező olvasókat arra, hogy maga a létezés kérdésköre bőven felettünk áll és rátalálni valamiféle ideális állapotra (legyen az akármi is pontosan), mindenképp embert próbáló feladat, mely akár a halállal is közeli rokonságban állhat. De hát, az élet maga is a halál jegyese, nem igaz?

Amikor elhatároztuk, hogy útjára indítjuk blogunkat, őszintén, nem sokat beszéltünk a névről, mert már az első ötletek között felbukkant a Könyves Kertünk (eredeti verziójában Könyveskert). Persze azonnal utánanéztünk, működik-e más blog, honlap, cég stb. ilyen vagy ehhez hasonló névvel és túl sok kattintásunkba nem került, hogy rátaláljunk arra az iráni könyvesboltra, ami a maga 65000 négyzetméteres alapterületével egyedülállónak számít a világon. A korrektség jegyében kapjon most helyet egy rövid ismertető a teheráni Könyveskertről :)

A komplexum 2017-ben nyitotta meg kapuit Teheránban és olyan kulturális szempontból fontos intézmények közelében található mint például az Iráni Nemzeti Könyvtár. A Könyveskert maga is kulturális központként funkcionál, hiszen a gigantikus könyvesbolton túl számos rendezvény- és kiállítótermet, művészeti galériát, gyermekek számára kialakított tudományos és ismeretterjesztő parkot, mozit, imaházat, kávézót és éttermet rejt. Elsődleges célja, hogy a gyerekeket aktív és kreatív módszerekkel, valamint modern eszközökkel támogassa a rendszeres olvasásban és ismeretszerzésben, de természetesen számos lehetőséget biztosít mindenki számára, aki kulturális felfrissülésre, szórakozásra, illetve szabadideje hasznos és színes eltöltésére vágyik.

A tervezést a természet ihlette, hiszen az épület tetején és egyes szintjein füves parkok kialakításával próbáltak a modern építészeti stílusú komplexumot a természettel egybefonni. A tető egyébként nem közönséges fedőelem, a parkosított tető kulturális közösségi tér, mely összeköti a Könyveskertet a szomszédos könyvtárral. Az épület szintjeinek megtervezésében visszaköszön az Iránban jellemző kertépítés teraszos jellege, belül pedig ösvény, kerti tó és híd is segíti a kulturális sétára vágyó látogatók tájékozódását.

Forrás: realiran.org

Forrás: www.travelandleisure.com

"Nem mi döntjük el, hogy mikor éljünk. Mi csak abban dönthetünk, hogy mi a teendő, ha már itt vagyunk."

Kedves Olvasóm! Különleges írással jelentkezem. Egy óriási személyiséget próbálok egy rövid cikkben bemutatni nektek. Hihetetlen munkásságot adott a világnak. Nyelveket, mitológiát, történelmet egy világot teremtett meg nekünk. Fogadjátok szeretettel: John Ronald Reuel Tolkien, a Hobbit és a Gyűrűk Ura világának megteremtőjét. (csak, hogy a legismertebbeket említsem)

Mit gondoltok nem hihetetlen, hogy nem csak latin vagy ógörög nyelven lehet megszólalni, hanem tündéül, vagy éppen mordor éjfekete sötét nyelvén? Ahogy Gandalf is tette azt Völgyzugolyban. Tolkien ezzel hihetetlen közel hozta ezt a világot. Szinte kézzelfoghatóvá válik, azt érzi az olvasó így beléphet ebbe a különleges világba. 

Nálunk most óriási a felfordulás. Költözünk és ráadásul az ovit is kezdi a nagylány. Amikor elsétáltunk a könyvtárba, hogy kicsit frissítsük a mesekönyv repertoárt a könyvespolcunkon, a kezembe akadt ez a Mimiről szóló kötet. A kötetben két történet van: egy költözős és egy ovikezdős. Azonnal magaménak éreztem a könyvet, bele sem olvastam, már vittük is magunkkal. Itthon aztán megismertük a meséket és én speciel könnyeztem, mire a végére értünk. Valószínűleg a személyes érintettség miatt, mindenesetre rendkívül meghatottak a Mimi-mesék.

Tamás Zsuzsa 2014-ben elnyerte az év gyermekkönyve díjat a Macskakirálylány című mesekönyvével. Részemről ezzel a Kicsi Mimi kötettel is bezsebelte ezt az elismerést. A sorozatban egyébként további öt kötet is megjelent. A Kökény Ovihoz hasonlóan mind olyan jelentős eseményt dolgoznak fel, amelyek a kisgyerekek életében hatalmas változásokat hoznak és amelyekről fontos beszélni.

Mimi, a kisnyúl nem érti, miért látogatják idegenek a lakásukat, miért nézegetik ismeretlenek a szobáját, miért csörög napjában legalább tízszer a telefon és mama miért mesél részletesen a lakásukról az érdeklődőknek. Miminek egyáltalán nem tetszik az új helyzet, ráadásul mama is nagyon türelmetlen mostanában. A dobozok glédában állnak, a játékait sem találja a nyuszilány, még szerencse, hogy a gesztenyebabát ki tudta menteni a káoszból. Aztán sikerül megtalálni az új, tágasabb otthont. Mimi birtokba veszi az új szobáját is, ami nagyon tetszik neki és ezzel kezdetét veszi az új élet.

Ez a mese két szempontból volt számomra rendkívül megkapó. Egyrészt mert megjelenik benne a szülői tökéletlenség, melyet mamanyuszi nem rest beismerni, sőt. Hajlandó bocsánatot kérni ezért Mimitől és korrigálni próbálja a türelmetlenségből fakadó helyzetet. Másrészt a mese együtt alvást támogató szemléletmódot közvetít egy olyan élethelyzetben, ami nehéz a szülőknek, de ugyanolyan vagy talán még nehezebb a gyereknek. Mimi ugyan örül az új szobájának, mégis mama és papa között alszik, így könnyebb az egész napos feszültségek feldolgozása.

A másik történet Mimi ovikezdéséről szól. Mama és Mimi együtt játszanak egy esős, szeptemberi napon, amikor Mimi rájön, hogy ez nem lesz mindig így, hiszen ő már óvodás. A nyuszilány eleinte egyáltalán nem szeretne oviba menni, hiszen számára mama biztonságot jelentő társasága a legfontosabb, de mama gyengéden rávezeti arra, hogy az ovi nagyon jó hely sok játékkal és még több pajtással. Mimi szép lassan megismerkedik az óvodával és nagyon hamar belátja, hogy mamának bizony igaza volt, az óvoda szuper hely.

Ez a történet is hasznosnak bizonyult számomra, hiszen a könyv nagyon aranyos játéklehetőséget kínál kipróbálásra az olvasóknak, amellyel valóban könnyen kiváltható egy esős nap, amikor nem opció a játszótér. Az oviba történő beszoktatás folyamata is gyengéd, Mimi feszültséglevezető pocsolyázását is megértéssel kezeli a mamanyuszi és meggyőzően próbálja fenntartani Mimi óvoda iránti kezdetleges és törékeny lelkesedését. Az írónő kedves ötlettel is előáll az ovis események sikeres feldolgozása céljából, amit mi minden bizonnyal ki is fogunk próbálni. A mese felkészíti a gyereket és a szülőt is egy kisebb visszaesésre, legalábbis ami a beszoktatás folyamatát illeti, de természetesen ezúttal is “heppiend” a vége.

Ajánlom minden család számára, ahol aktuális akár a költözés, akár az ovikezdés, vagy bármilyen új élethelyzet, ami megpróbáltatások elé állítja a család békés és nyugodt mindennapjait. A Kicsi Mimi sorozat minden darabja válaszkész megoldásokat nyújt az érintetteknek, ezért úgy érzem, minden kisgyerekes háztartásban helye van Mimi kalandjainak 

Alice Walker Bíborszín című regénye Kedves Jóisten címmel jelent meg 1987-ben az Európa Könyvkiadó gondozásában. Cselekménye és mondanivalója előre vetíti kulcsfontosságú szerepét így második megjelentetése - 2018 augusztusában - nem is lehetne aktuálisabb.

A regény három nő élete körül összpontosul és az egymásnak íródott levelek sorozatából elevenedik meg élettörténetük. A szereplők élete több évtizedet felölelő időtartamban kerülnek bemutatásra, melyek mozgatórugói az egymás iránti testvéri szeretet, a hit, az erkölcs és barátság elemei.

Kedves régi és új Olvasóim! Üdvözöllek benneteket itt a Könyves Kertünk vadonatúj blogunkon. Itt a szeptember, itt az ősz. Bár micsoda indiánnyár van. Mégis új évszak veszi kezdetét. Jönnek a hűvösebb napok, jól esik az eső elől elbújni egy gőzölgő tea és egy jó könyv társaságában. Engedjétek meg, hogy az Európa Könyvkiadó segítségével ajánljak nektek 4 nem mindennapi élettörténetet. A Habsburg dinasztiának rendkívüli története és történelme van, és hihetetlen karakterei. A történelmüket jól ismerem, és ha kétségeim támadnak, arra ott vannak a lexikonok, és a történelem könyvek. Engem az érdekel, hogy kik voltak ők? Milyen emberek voltak? Milyen szokásaik voltak? Hogyan teltek a hétköznapok? Hiszen egy király is csak ember, és a korona mögött, biztosan egészen emberi volt a boldogságuk és gyötrelmeik is.

 

"Kezemben a könyvek olyanok, mint az érett gyümölcs. Mint mágikus virágok, kibontják szirmaikat, hogy gondolkodásra sarkalljanak és bevezessenek a képzelet világába, a lelket erősítő sorok közé és a sokat mondó képek birodalmába."

Sergei Eisenstein fenti szavaival tökéletesen egyetértve jelentkezünk bemutatkozó bejegyzésünkkel blogunk felületén. Számunkra minden könyv egy virág, mely gyönyörködtet és magában hordozza az életerőt. A lelkünk pedig akár a kert, amely a könyvek által pompázik és amelyet az olvasással megművelünk, gyomlálunk, hogy érzelem- és gondolatvilágunk újabb tőről fakadó szirmaival gazdagítson, erősítsen minket. És nem csak minket. Hisszük, hogy a fölénk magasodó kockaházak között van helye a legkisebb ligetnek is. Az a célunk, hogy megmutassuk, számunkra milyen egy szép kert, milyen az, amikor a lélek gondosan ápolt és hogy mi mindehhez milyen könyveket és egyéb kulturális szépségeket ajánlunk figyelmetekbe.

Be kell vallanunk, a forma és a dizájn még megmunkálás alatt van, de a koncepció alakul, a főbb irányvonalak alapjait már lefektettük, amelyekhez a Könyves Kertünk blog rovatai is igazodnak. Jelentkezünk tehát gyerekeknek, kamaszoknak és felnőtteknek szánt könyvajánlókkal, kultúrtörténeti cikkekkel, kulturális eseményekkel kapcsolatos írásokkal, valamint könyvmolyoknak címzett érdekességekkel.

És hogy kicsit jobban megismerjetek minket, íme az a három elszánt lélekművelő, akik számára az olvasás szeretetének átadása hitvallássá vált e blog megszületésével:

Zsuzsi

Nem hittem, hogy még egyszer ilyen fontos szerepet fog betölteni az írás az életemben. Sok évvel ezelőtt, 14 éves koromban, naplót kezdtem vezetni. Nem napi szinten írtam, inkább heti, de főleg akkor, ha valami nagyon nyomta a lelkem, vagy ha valami nagy boldogság ért. Természetesen a bulik eseményei, kirándulások, nyaralások is meg lettek hosszú oldalakon keresztül örökítve. És persze a szerelem... Sok sok éven át írtam. Nagyjából 7-8 évig. Végül abba maradt. És most 32 évesen újra írok. Sokat olvasok, és írok. Meg szokták kérdezni, hogyan és mikor? A válasz: nem tudom. Igazándiból tényleg magam sem tudom, hiszen semmire sincs időm, még is mindent csinálok. Anyaként, két gyerekkel, családdal, kerttel, kutyával és macskával a hátam mögött, egyetemmel a nyakamban, valahogy megy, mert akarom, hogy menjen. Mert szeretem, mert feldob, ad valami lelki pluszt, amitől több leszek, és valami olyat csinálok, ami én vagyok, és nem a nagy családi mi. A hisztiktől és sírástól, és hangos gyereknevetéstől teli napok végén jól esik leülni és olvasni, és élvezni, hogy csönd van. Kilépni a napi rutinból, térben és időben valahol máshol lenni, új barátokat szerezni. Engem az olvasás felszabadít, nekem ez egy lélek-wellness. Annyi minden között kell egyensúlyozni, nekem ez az ami segít. De egyedül nem menne. Ehhez elengedhetetlen egy társ támogatása, a megerősítése, a biztatása. Mi a célom? Visszaadni a világnak az örömöt, amit egy könyv és az olvasás okoz. A hogyanra a válasz, pedig egyszerű, írok róluk. Megosztom nekem milyen érzéseket adott, mert minden könyv más. Van amelyik megnevettet, könnyekre fakaszt, elmélyít, tanít valamire. Írásaim következményeként remélem, hogy más is kézbe veszi a könyveket. Mindenki fut szalad rohan. Minden a technikáról szól. Én azt szeretném, hogy az olvasás újra teret nyerjen. Így jutottam el, illetve jutottunk el oda, hogy blogunk lett. Egy könyves blog, amit valóban úgy dédelgetünk, mint egy kiskertet, és ha ennek nyomán több könyv kinyílik, akkor már megérte belevágni.

Detti

Detti vagyok, könyv,- magazingyűjtő valamint kávé imádó. Szeretek elmerülni a könyvek és a művészetek sokszínű kavalkádjában, mely egy olyan biztos közeget jelent számomra, ahol mindig megbékélésre találok. Az olvasás szeretete már egészen kiskoromban kialakult és a mai napig meghatározó szerepet tölt be az életemben. A művészetek iránti vonzalmam a gimnáziumi éveim alatt nyerték el jelentőségüket, a képzőművészeti kiállításoktól kezdve, a színházi bemutatókon átívelően, a kortárs balettművészetig bezáróan egyaránt, mindenre vevő vagyok és lelkesedésem azóta is töretlen. Érdeklődésem sokrétű így nem tudom és nem is szeretném magam beskatulyázni. Könyves Kertünk blogoldalon könyvajánlók valamint egyéb kulturális témakörökben olvashatjátok szubjektív véleményemet. Könyvekben elsősorban a romantikus irodalmat kedvelem, de igyekszem bővíteni látókörömet, ezért mostanában történelmi, utópisztikus és társadalomkritikát megfogalmazó műveket is olvasok. Nyitott vagyok az újdonságokra, ha egy könyv elnyeri tetszésemet, akkor azt biztos, hogy el fogom olvasni, éppen ezért könyveim várólistája folyamatosan növekvő tendenciát mutat. A magazinok világa számomra egy misztikus, bűvöletbe ejtő világot takar, így minden hónap elején számtalan újságot felkarolva távozok az újságárustól. Minden érdekel, ami a világban történik, így ha megfogalmazódik bennem egy gondolat akkor a pillanatnyi megérzéseimet, impresszióimat jegyzetfüzetben rögzítem. Cikkeimet a Könyves Kertünk oldalon igyekszem ezért személyes tapasztalatokra alapozni és az aktualitásokra formálni. Művészeti kategóriában írásaim kiállításokról, képzőművészeti vagy esetleg önéletrajzi albumokról szólhatnak. Célom, hogy ez a háttérbe szoruló terület közelebb kerüljön az emberekhez, ha más nem azáltal, hogy felkeltettem az érdeklődésüket. Írásaim sokfélék lesznek és a műfajok keveredése is előfordulhat de, mint említettem is - engem nem lehet beskatulyázni.

Piros

Soha nem gondoltam volna, hogy valaha könyves blogom lesz, habár az írás számomra szinte kizárólagos, ha kifejezésmódról van szó. Nem így az olvasás. Mégis mikor? Egy 3 éves kislány frizurájának elkészítéséhez kapcsolódó hosszú-hosszú egyezkedések közben? Vagy amikor a két évvel fiatalabb épp a szennyeskosrából lóg kifelé, mert neki a nővére összefagyizott pólója kell, de azonnal? Vagy amikor harmadszorra melegítem meg a kávémat, de esélyes a negyedik kör is a lakásban uralkodó hadi állapotok mielőbbi felszámolása miatt? Ma már tudom: igen, akkor. Mert olvasni a lehető legextrémebb helyen, módon és időben is lehet, ha az ember szeretné. Én tényleg igazán szeretném, hiszen kezdek elveszni a frizurák és a fagyis pólók labirintusában, anyai kötelességeim útvesztőiben. Szeretném az örökké mozgásban lévő mindennapjaimat lelassítani, szeretnék a gyakran aggodalmas anyai létben nyugodt perceket teremteni, tapasztalataimat és az olvasással életre keltett érzéseimet pedig ezúton továbbadni. Így esett, hogy blogom van, mi több, könyves blogom van, amit két, hasonlóan olvasáspárti bloggerina társaságában gondozok, nevelgetek, virágoztatok. Tartsatok velünk!