Mi lehet egy, a 80-as évek Romániájában élő gyerek számára a legnagyobb csalódás? Az, hogy egy olyan családban kénytelen felnőni, amelyik szép komótosan belesüpped egy nyilvánvalóan életellenes rezsim atmoszférájába? Esetleg az, hogy a hatalom a falvak és az emberi önbecsülések módszeres elpusztításával száll szembe a nemzeti, a kulturális és az egyéni értékekkel? Aligha. A csalódás magvai akkor telepednek meg a gyermeki szívben, amikor a zsebben ott lapul a lej, de mégsem költheti arra, amire annyira vágyik. Amikor a felnőttek - látszólag - indoklás nélkül fosztják meg annak lehetőségétől, hogy újra fagyira fordíthassa a tenyere izzadságában felmelegedő aprópénzt, holott minden más haszontalanságra mindig, vagy legalábbis majdnem mindig jut. A csalódás magvai pedig akkor szökkennek szárba, amikor a gyermek felnő, és szembesül a valós indokokkal. Csak éppen semmit sem tesz ellene, hiába lenne ezúttal végre képes rá.

Ma, február 25-én, a kommunista diktatúrák áldozatainak emléknapján Bódi Attila regényével kezdjük a hetet.

Ma megint takarítottam. Ugyanazt a fél négyzetméteres felületet, pontosan a mindjárt kétévesem széke alatt. A székpárna ugyan felfogta az almalé nagyját, de a széléről óvatos ritmusban lehulló cseppek apadhatatlan forrásnak bizonyultak a padlón elterülő tócsát illetően. Ma ezt a műveletet (azaz a feltakarítást) megközelítőleg háromszázezerszer csináltam meg, havi bontásban ez végtelen plusz egy alkalom legalább, a többi hajmeresztő és feleslegesen bekövetkező (de semmiképp sem megelőzhető) eseményről már nem is beszélve. Nehéz az anyák sorsa! Puffogok minden áldott nap. Közben persze végtelen hálás is vagyok, hogy a gyerekeim vannak nekem, ráadásul maradéktalanul boldognak tűnnek, ami anyai pályafutásom egyetlen célja. Mégis sokszor nehezemre esik belegondolni abba, milyen az, amikor valóban nagyon nehéz szülőnek és gyereknek egyaránt. Hogy valószínűleg az én reménytelen almalé-hadjáratomért mások csillagokat hoznának ide közénk, csak hogy végre észrevegyük, milyen fényesség tölti ki az életünket nap mint nap. Az élet olykor kegyetlen forgatókönyvet ír, amiben minket jelöl meg főszereplőnek. Vannak azonban olyan fantasztikus könyvek, amelyek írói a tapasztalataik, érzéseik átadásával minket is elfogadóbbá tesznek saját és mások filmje iránt. Ezennel szeretnék bemutatni négy "kiskönyvet", amolyan egy szuszra elolvashatókat, amiket anyák és apák írtak az anyaság és apaság felhős oldaláról.

2018 decemberében hozott össze - nyugodtan mondhatom - a szerencse Pásztor Pálmával, az immár kedvenc, fiatal és tehetséges, írónőmmel. Találkozásunk és beszélgetésünk után nem sokkal kaptam kézhez könyvét, amely két kisebb történetet rejt, A kitagadott fiú és A kalandor című kisregényeket. Mindkét történet spanyol földön játszódik, még pedig az úgynevezett aranyszázadban. Az első történet a 15. századi trónviszályok - Kasztíliai Izabella és Aragóniai Ferdinánd uralkodásának - idejére, míg a második történet II. Fülöp uralkodásának idejére esik. Középkor. Párbaj. Lovagok. Kaland. Mindent a becsületért. És szerelem. Mindez két rövid történetben. Tartsatok velem "Lovagkoriába". Ismerjétek meg ti is Reynaldo és Miguel történetét. Két tehetséges kardforgató a középkori Spanyolországból. 

A forgatókönyveknek van az a megfoghatatlan titokzatossága, hogy ott rejlik benne egy egész film. Minden mozzanat, minden egyes elhangzott szó. Most pedig ez a titokzatosság itt van előttem. Olvashatom, lapozgathatom, látom a szemem előtt a filmet, sőt szinte hallom a szereplők hangját, a zenét. Nekem kicsit olyan volt, mintha producer lennék pár órára. Érdekes, hiszen láthatok egy filmet leírva, csodás borító alá zárva, amit bármikor leemelhetek a polcról. Szóval igent mondok. Igen, jó könyv. A forgatókönyv jó könyv. Főleg ilyen fanatikusnak, mint aki én vagyok. Ennek a kiadásnak nagy előnye, hogy nincs regény elődje, így kevesebb kritikával élünk, és az előítélet is alacsonyabb.  Vagy pont emiatt túl nagy az elvárás? Itt nem tudom mihez hasonlítani a könyvet, csak a filmhez. Itt, ami a legjobban tetszik, hogy van időm átgondolni a dolgokat, mérlegelni. Elhelyezni a dolgokat térben és időben. Ugye a film az pörög, dübörögnek a hangok, gyorsan váltanak a képek, villog az egész a sok varázslattól, mindent készen kapunk, csak épp nincs időnk közben átgondolni a látottakat, mert akkor a film többi részéről lemaradunk. Így elvesződhet a fonál, vagy lemaradunk az összefüggésekről. Főleg a moziban, mert azért otthon ha akarom megállítom a filmet. 

Ljudmila Jevgenyjevna Ulickaja az orosz kortárs irodalom kiemelkedő alakja februárban ünnepli születésnapját, kinek irodalmi munkásságáról ugyan rengeteget hallottam, mégis műveivel eddig nem volt lehetőségem mélyebben megismerkedni. Ennek okán döntöttem úgy, hogy az egész februári hónapot Ulickaja személyének és művei felfedezésének fogom szentelni.

Rövid kutatómunka után az alábbiakra jutottam: Ulickaja művei között a teljesség igénye nélkül említendő: Médea és gyermekei (2003), Életművésznők (2004), Szonyecska (2006) az Odaadó hívetek, Surik (2007), valamint az Imágó (2018) című alkotása.

Írásait a mai napig számos irodalmi díjjal jutalmazták, mint a Medici-díj (1996), az Orosz Booker-díj (2002) vagy Az év regénye díj (2004).

Végre sikerült eljutnom a Campona bizalomkönyvtárába, és alkalmam nyílt kicsit szemügyre venni azt az üzlethelyiség méretű könyves birodalmat, ahova minden bizonnyal a könyvek iránti olthatatlan szeretetünk, és a könyves közösségekben kifinomultra csiszolódott lelkiismeretünk visz minket. Otthon felkaptam négy darab feleslegessé vált könyvet, és a bizalomkönyvtárban egészen egyszerűen kicseréltem őket három másikra. Azért csak háromra, mert a polcokon lévő könyveket helyben olvasásra ajánlják, az asztalon heverő és szabadon vihető könyvek között pedig nem találtam több olyat, ami aktuálisan az ínyemre való volna. Persze nem bánkódtam, nem támadt hiányérzetem, hiszen a háromból kettő olyan mesekönyv, amik az én gyerekkoromat idézik, és amiket mindenképpen szerettem volna megismertetni a kislányaimmal. A harmadik pedig egy Szabó Magda regény, az én polcomon az első (igen, nekem egészen eddig nem volt saját Szabó Magda könyvem, borzasztó!)

Biztos vagyok benne, hogy minden könyvnek eljön a maga ideje. Nem véletlen, hogy mikor akad épp szemünk elé, és mondjuk azt magunknak, hogy akkor most ezt olvasom, igaz más volt az elképzelés, de egy pillanat alatt megváltozik minden. Mintha a tudatalattinkban végig ott motoszkálna a gondolat, és a felszín alatt lebegne a borító képe, és másnap meg hirtelen a semmiből ott terem a polcon. Lehet addig százszor meg ezerszer átsiklottunk fölötte, és elsétáltunk előtte, de most előtérbe kerül. Sőt a könyv előtérbe helyezi magát, mert ahogy korábban mondtam, a könyveknek lelke van, és sokszor a könyv választ minket, s nem fordítva.