Elhatároztam, hogy utólag pótlom a kötelező olvasmányokban támadt lemaradásaim egy részét, és bár nem feltétlenül érzek több kedvet a kötelezők iránt, a kíváncsiságom motiváló tényező a folyamatban. A választottam, amint azt már említettem, az örök klasszikus: Jókai Mór A kőszívű ember fiai c. regénye.
Folytatásos posztban osztom meg a tapasztalataimat mind a könyvről, mind az olvasás során szerzett benyomásaimról. Az előző cikk itt olvasható.
Tartsatok velem most is!
(Kép: monetarium.hu)
Jókai, a történetíró
Összesen nyolc nap alatt olvastam el a regényt, ami annak köszönhető, hogy nagyon jó részidővel sikerült dolgoznom az első három napon: ennyi idő alatt jutottam el a könyv feléig, azaz a 255. oldalig. Bővelkedik eseményekben a regény, nincs sok üresjárat. Igaz, mostanra Ödön nagyon elkezdett hiányozni, de cserébe Richárd és Jenő lélektani meghasonulásának szemtanújaként azon kaptam magam, hogy csak úgy peregnek az oldalak. Nehéz és tömény. A gyengéd és a kőkemény érzelmek viadala, test és test egymásnak feszülése, vérontás a csatamezőn és halál a lelkekben. Ezt tudja Jókai felajánlani számunkra, ha mi kitartóak maradunk vele szemben.
Nyilván teljesen másképp kell olvasni egy 1869-es könyvet, aminek a megjelenését egy, az egész országot megrázó szabadságharc előzött meg. Nem mindennapi történelmi körülmény és fontos ezt mindvégig szem előtt tartani. A kőszívű ember fiaival szembeni legfőbb elvárás az volt, hogy a csalódott, fásult társadalmat új reménnyel, új eszmeiséggel töltse meg. Az 1848-1849-es események kultusza, emlékének ápolása már-már társadalmi igénnyé nőtte ki magát, amihez Jókai teljes vállszélességgel csatlakozott. Célja lehetett, hogy a forradalmat utólagos szemlélődéssel ítélje meg annak minden pozitív hozadékának fényében, és akkoriban minden bizonnyal tökéletesen célba ért ez az üzenet.
Golder Frici fél karjának elvesztése és a Plankenhorst házon hagyott véres tenyérlenyomata számomra nagyon jól visszaadta a bécsi forradalmi napok utáni állapotok hangulatát, érzéseit. Leírásával teljes átéléssel bújhattam meg a romok mögött abban bízva, nem nyög fel valahol a közelben egy fegyver, hogy örökre elhallgattassa a forradalom utolsó, némán maradt szószólóit. Frici halálával azonban végleg odaveszett az én reményem is, habár történelmi ismereteim révén erre a fordulatra mindenképp számítanom kellett. Mégis. Jókai megbűvölt és bevezetett az események színhelyére, hogy mindent, amit elméletileg tudok, átéljek és ezáltal megértsek. Vagy legalábbis közelebb kerüljek a megértéshez. Ki ne vágyna egy ilyen lélektani- és időutazásra? Egy ilyen sajátos történelemórára?
"A félkezű ifjú (..) egy névtelen fájdalom kiáltásával felemelve arcát az égre, odacsapja véres tenyerét a ház küszöbéhez, hogy vérjele ott marad annak; azután arccal a kövezetre hull, s ott meghal.”
Ütközetek testen belül és kívül
Az emberi létezés alapvető dilemmája a Jó és a Rossz közötti állandó konfliktus. Miképp teremtsünk egyensúlyt, miképp teremtsünk rendet a káoszban (emlékeztek Jordan B Peterson könyvére, amit mi is bemutattunk nektek?)? Jókai története a maga 150 évével is éppen ezt a kérdéskört járja körül, ráadásul nagyon fontos szemszögből, a nemzeti, valamint az egyéni identitás szemszögéből.
A személyek, sőt, seregek között dúló harc az egyik alappillére a regénynek. Jókai a romantikus írói hév díszítő elemeivel adja vissza a minden részletre hűen kiterjedő csatajeleneteket. Biztosan nem árulok el túl nagy titkot, ha azt mondom, számomra ezek a fejezetek jelentették a legnagyobb kihívást, főleg mivel a történet folyománya szempontjából nincsen jelentőségük, de a történelmi hitelesség miatt elengedhetetlenek. Jókai azonban nem hagyja cserben kitartó olvasóit, és bele-belebiggyeszt néhány érdeklődést támogató momentumot, amik aztán tovább bonyolítják az amúgy sem unalmas szálakat. Palvicz Ottó és Richárd kapcsolatában például váratlan fordulat borzolja a kedélyeket, míg Zebulon állandó menekülése - mint a könyv alaphangulatát nagyban befolyásoló mellékszál - hoz újabb és újabb felüdülést és csal óhatatlanul is mosolyt az arcunkra.
Harc dúl azonban legbelül is. Ödön az apja hagyatékával szembekerülve próbál helyt állni a forradalom oldalán mint kormánybiztos, aki a Baradlay név dicsősége és terhe között megfontolt józansággal igyekszik egyensúlyt teremteni. Richárd Editért, a Kárpátok láncai között pedig saját és serege túléléséért harcol, hogy anyja hívó szavára reagálva a magyar forradalmat támogatni tudja. Amikor a levert Bécsből menekülőre fogja és útja során többször szembe kerül Palvicz Ottóval, még nem tudhatja, hogy legfőbb ellenségének titkával kell majd nekivágnia a forradalom utolsó felvonásának. De ha vívódó karakter, akkor Jenő adja vissza legjobban ezt a kettősséget, hiszen a vak szerelem jegyében saját anyjának is hajlandó lett volna hátat fordítani, csakhogy az özvegy Baradlayné hatására Jenőben is felülkerekedik a Jó iránti elkötelezettség. Annál is inkább, mert a Rossz Alfonsie által képviselteti magát, akibe Jenő menthetetlenül beleszeret, és akinek számos emberáldozat szárad cseppet sem makulátlan lelkiismeretén. És amikor emberáldozatot említek, nem kizárólag kioltott életekre utalok, hanem hazugság, ármány, számítás által mélybe taszított életekről is.
A tökéletes végszó
Ahogy az előző bejegyzésben is írtam, jól kontrollált a történetvezetés, amit eleinte csak egy stílusjegynek tekintettem, ám a könyv utolsó harmada során rájöttem, kimondottan szükség van erre a következetességre, hiszen rengeteg az egymást keresztező szál, s e szálakat végül ki kell bogozni. Az író olykor mégis magunkra hagy. Ez jó érzés, kapunk lehetőséget mérlegelni, belegondolni, mi hogy cselekedtünk volna adott szituációban. Leonin karaktere például pont olyan, aminek jellegében nem lehetünk egészen biztosak, s akivel kapcsolatban még legjobb barátja, Ödön sem kapott egyértelmű válaszokat.
Ám amikor a legszürkébb jellem emelkedik a hősök közé és a leggonoszabb szereplő kapja a legrútabb véget, akkor azért elégedett lehet az olvasó. Olyan érzéseim voltak az utolsó fejezeteket olvasva, mintha egy többórás kurzust csináltam volna végig teljesíthetetlennek tűnő gyakorlófeladatokkal, ám annál könnyebben abszolválható záróvizsgával. A végkifejlet számomra könnyed és felemelő volt, az olvasói énem hazatért. Szívemhez nőtt az egész és tudtam, nehezen engedem el.
Az utolsó előtti fejezetben aztán ugrunk egyet az időben és máris a szereplők húsz évvel későbbi sorsáról olvashatunk. Ez - szerény véleményem szerint - zseniális húzás volt Jókaitól. Lehet, hogy egy ilyen jellegű fordulat a jelen olvasóját már nem hozza tűzbe, de ha A kőszívű ember fiait 1869-es fejjel olvassuk, igenis, jócskán van jelentősége. Húsz év telt el egy dicső forradalom bukása óta. Az életben maradt katonák vagy a harcokat csak közvetetten átélők még személyes emlékeikből merítve tudtak mesélni ezekről a hónapokról. Húsz évvel a forradalom után olyan generáció következett, akinek jelentős szerepe volt a magyar forradalom bukásának feldolgozásában, hírének továbbadásában, dicsőségének megtartásában. Egy generáció mint a frissen sarjadt fű, a hófehér bárány vagy egy szelíd angyal, aki a vereséget nem hordozva saját lelkiismeretén feladatot kapott a történelemtől.
A tét pedig felbecsülhetetlen.
"(...) Jó az Isten! – Zöld füvet ád a harcáztatta földnek, fehér bárányt a zöld fűnek, ártatlan, szelíd angyalkát játszótársul a báránynak – feledés írját a mély sebnek – jobb idők reményét a szegény magyar nemzetnek.”
Piros
