„A könnyű bánat sokat fecseg, de a nagy bánat néma.”
Nagy lett a fennforgás a Krumplihéjpite Irodalmi Társaság körül, a boltokban állítólag már alig-alig kapható, legfeljebb e-book formájában. A történetből film is készült, a filmes borítót pedig megkapta a legfrissebb kiadású kötet. Nem mellesleg a NIOK kihívás idei utolsó közös könyve lett, a megnövekedett érdeklődés tehát nem véletlenszerű. A fentiek együttes erejének köszönhetően engem is megtalált ez a meglehetősen érdekes című levélregény és szó mi szó, kapásból levett a lábamról. Bár az idei könyvösszesítő posztunk már elkészült, nem tudtam ellenállni a kísértésnek, hogy írjak Mary Ann Shaffer könyvéről még egy utolsót. Pedig tagadhatatlanul romantikus és kicsit kiszámítható is. Hangvétele lágy, már-már simogat minden betű, a szereplők imádni valók, a műfaj pedig nem mindennapi. Elviszlek most titeket Guernsey-be, oda, ahova szerintem mindenki el szeretne jutni életében, miután hatalmas sóhajjal becsukta a könyvet a befejező mondat után. Hölgyek előnyben!
A helyszínről:
Guernsey egy mesebeli hely. Pedig nem is az, nagyon is létező, mégis áthatja a varázslat. A könyvbéli leírások alapján azonnal csomagolni szerettem volna, hogy én is átélhessem azt a csodát, amit a napsütötte Guernsey látványa nyújt a víz bódító hullamain érkezők számára. Olyan érzésem támadt, mintha ezen a szigeten mindig sütne a Nap és a gondtalan mindennapok ölelésében az emberek arcán állandó mosoly ülne. És még az sem elképzelhetetlen, hogy így is van, hiszen akik most szippanthatnak a tengervizes sóillatból, túlélték a második világháborút. Vagy ők, vagy a szüleik, nagyszüleik, de itt vannak. Élnek. A háború a guernsey-i lakosságot is elérte, a német megszállás idejéből rengeteg fájdalmas emlék maradt az ott élők fejében és sebzett lelkében egyaránt. Gyerekek kényszerültek kiszakadni szüleik óvó karjai közül, emberi sorsok pecsételődtek meg nap mint nap. Egyesek átélték a koncentrációs táborok borzalmait, mások örök reménnyel a szívükben bíztak szeretett barátjuk hazaérkezésében. És bár bizonyos leveleken keresztül megismerhetjük a megszállás éveire jellemző komor tényeket, a személyes hangvétel, a sokszor esetlen fogalmazás és a humoros, kedves hangulatú leírás még ezeket a nehéz időket is szerethetővé teszik. Olyannyira, hogy még egy német tisztbe is észrevétlenül beleszeret az olvasó. A túlélés fájdalma nem nehezedik ránk, sőt, kap egy kis pírt, ami óriási életszeretetet sejtet maga mögött.
"Igaz lehet a régi mondás: a humor a legjobb szer, hogy az elviselhetetlent elviselhetővé tegye."
A szereplőkről:
A könyv egyik központi karaktere Juliet Ashton írónő, akit a levélváltásai alapján ismerhetünk meg és akinek szerteágazó, mégis végül egy szálba futó levelezései révén juthatunk el egészen a befejezésig. Az egyik szálra a kiadói munkát, a másikra egy barátság leveleit fűzte az írónő. Van egy kellemetlen udvarlói vonal, valamint a guernsey-i emberek történeteit leíró üzenetek alkotta halmaz. Mint egy valóságos puzzle, úgy áll össze a történet, minden levél egy hatalmas kép hiányzó mozaikdarabkája. Rengeteg embert ismerhetünk meg a regényben. Én személy szerint mindegyiküket megszerettem. Imádtam Isola lelkesedését, Dawsey hallgatagságát, Kit huncutságát, Eben megrendült bölcsességét, Eli fafaragványaiba rejtett figyelmességét, Amelia nemességét, Rémy méltóságteljességét. És még sorolhatnám napestig. Van, akiről csak hírből hallunk a könyvben és van, aki megelevenedik előttünk, de valami közös majdnem minden szereplőben: mindannyian ismerik Elizabeth McKenna-t.
A másik központi karakter tehát Elizabeth, akit Juliet sohasem ismerhetett meg személyesen. Ő a legfőbb mozgatórugója a közösségnek, beleértve az igencsak furcsa hangzású Krumplihéjpite Irodalmi Társaságot is. Juliet megérkezése és beilleszkedése Guernsey-be egyúttal Elizabeth megismerését is jelenti. Az ő házában lakik, az ő barátai fogadják kegyeibe, az ő kislányát neveli és végül az ő története lendíti át az alkotói válságon. Elizabeth megtestesít minden olyan emberi tulajdonságot, amit egy romantikus regényben keresünk: alázatot, hősiességet, kitartást, önzetlenséget, amit végül a tragikus sors koronáz meg méltóképp. Így válik Elizabeth egy minden és mindenki fölé helyezkedő, megváltó misztikummá.
Érdekes volt számomra a regény ezen eleme, hiszen felsejlett egy idei olvasmányélményem, a Sipino, ahol Elizabeth-szerűen hatalmasodott a könyvbéli szereplők életútja fölé a valami jobb iránti rendíthetetlen várakozás. Csak Sipino-ban Másának hívták ezt a jelenséget. Alapvető különbség azonban a két könyv között, hogy míg Svenja Leiber kicsit megkínozta a szereplőit (és az olvasóit), Mary Ann Shaffer jóval kegyesebb volt hozzájuk és megadta számukra a „napsugár természetű” Julietet.
Központi szerepet kap továbbá a könyv. Nem egy konkrét darab, hanem a könyvek nyújtotta (olvasmány)élmény. A regényben egy ad hoc irodalmi társaság megalakulásáról van szó, ami egy maréknyi embert ment meg a kijárási tilalom megszegése miatt várható büntetéstől. A társaság tagjai elkezdtek olvasni és szép lassan mindenki megtalálta a helyét e kis csoportban. A könyvben rengeteg irodalmi alkotás szót kap, rengeteg nézőpont és ezzel együtt számos életút ismerhető meg az irodalmi estek során. Van, aki saját receptkönyvével érkezik, mások Senecát olvasnak és még egy meghökkentő Oscar Wilde vonal is felüti a fejét a történetben.
Az olvasás kezdetben menekülés, de az idő múlásával az életigenlés sajátos megnyilvánulásává vált Guernsey-ben. Juliet is menekülőre fogja, amikor Londont és régi életét maga mögött hagyva új barátainak lakhelyére utazik. Menekül az alkotói nihilből és menekül Mark házassági ajánlata elől. Ahogy Guernsey-be ér, elkezdi élvezni a számára addig teljesen ismeretlen életet, beleszeret a vadvirágokba, az aranyszegélyű felhőkbe, a szabadság mélabús tökéletességébe, ezzel együtt pedig a háború során porig rombolt otthona és múltja emlékeit végérvényesen kulcsra zárja.
A tény, hogy az irodalom iránti érdeklődés kovácsolja össze a regény szereplőit, rávilágít a kultúra közösségformáló erejére. Rámutat, hogy nem az elolvasott könyvek száma, sokkal inkább azok minősége határozza meg az olvasmányélményt. Minden könyvhöz mi magunk is hozzáteszünk, ahogy az adott kötet minket is formál. Sőt, ha nagyon figyelünk, még életre szóló szerelmet is ajándékoz nekünk, ha jókor jó könyvet veszünk a kezünkbe.
"Ezért imádok úgy olvasni. Az ember érdeklődését felkelti egy icipici részlet, amelynek nyomán eljut egy újabb könyvhöz, és onnan egy apróság révén egy harmadikhoz. Mint egy mértani haladvány, amely soha nem ér véget, és az ember merő gyönyörűségből foglalkozik vele."
Rólam és a könyvről:
A levélregény műfaja elég nehézkessé tette a történetbe való bekapcsolódást, de mivel érdekes aspektust kínálnak a személyes hangvételű üzenetek, a kíváncsiság gyorsan átlendített a kezdeti akadályokon. Ezúton javaslom, hogy mielőtt belemerülnénk, vegyünk magunkhoz tollat és papírt és bőszen jegyzeteljük a neveket amolyan folyamatábraszerűen.
Nem vagyok nagy fogyasztója a romantikus irodalomnak, de ez a könyv észrevétlenül bekúszott a fejembe és a szívembe. Mintha óvatosan megfogta volna a kezem és némán átsegített volna a másik partra. Az is lehet, hogy csak egyes elemeket szerettem meg, de azokat nagyon. Guernsey-t biztosan, a Krumplihéjpite Irodalmi Társaságot szintén, Dawsey valósággal elbűvölt és bár néha jól esett volna kicsit megpöckölni Juliet feje búbját, hogy térjen már észhez, végül csak révbe ért minden hajó, amit a könyvben útjára indított az írónő.
A regény sajátsága, hogy a történet befejezése Mary Ann Shaffer unokahúga, Annie Barrows tollából származik Shaffer betegsége, majd nem sokkal később bekövetkező halála miatt.
Ha az újévi könyves listánkra keresünk még könyveket és jövőre szeretnénk elmerülni egy, a kor szellemét fantasztikusan megidéző, kellemes levélregényben, a Krumplihéjpite garantáltan jó választás lesz!
Én ezzel kívánok mindenkinek boldog, olvasásban gazdag új évet!
