Tamás kilenc éves volt, amikor húsba vájó felismerés lett úrrá rajta: ő szereti a megszálló németeket. A kisfiú, akinek az édesanyja "kikeresztelkedett", és akit emiatt nem érhetett bántódás, szerette azonban az öreg Frici bácsit is, aki zsidó mivolta miatt este hat után már nem mehetett le a boltba cseresznyéért. 1944-et írunk. 

„ (…) a legrosszabb is valami éginek a rosszul földire fordítása (…) ami felfelé jó, az lefelé gyilkos lehet.” 

Vekerdy naplója nem klasszikus napló, nem bizonyos életszakaszainak napra lebontott bemutatását kell várnunk tőle. Sőt, nem is kell semmit várnunk, az elvárásokból épp elég. Itt van egy kusza írás, ami Vekerdy nagynénjének naplóbejegyzéseivel indul és a végén kilyukadunk a szerző jól ismert iskolaképénél. Nem mondanám könnyed olvasmánynak, csapongó, feljegyzésszerű, azaz gyakoriak a félbehagyott gondolatok vagy épp csak az emlékeztetőnek szánt jelzős szerkezetek. Vekerdy-t leginkább az tette népszerűvé, hogy közel engedte magát a szülőkhöz és így a szülők szívesen beengedték őt a mindennapjaikba. Ha ezt a közvetlenséget szeretnénk fokozni, akkor a Naplók könyvét mindenképp el kell olvasnunk, hiszen Vekerdy elveinek gyökereit ismerhetjük meg benne. Azokat az alapokat, amik már Vekerdy születése előtt meghatározták a kis Tamás életútját.

Gyerek- és fiatalkor

Vekerdy Tamás 1935 szeptemberében született Budapesten Annus és Géza gyermekeként. Nagynénje, Böske, mindig vágyott a világ megértésére, a szabad létezésre. E vágyból eredt a fenti idézet is. Zsidó származása révén Böske magán érezte egy egész társadalom gyűlöletét, amit nem tudott egybevetni a baráti kapcsolataival. Barátai, akik nyíltan antiszemiták voltak, Böskét tisztelték és szerették, óvták és minderről biztosították is. Aztán Böske elment Auschwitz-ba és soha többé nem látták.

Vekerdy egész életműve arról a bizonyos fél kiló cseresznyéről szól, amit ő készséggel vett meg Frici bácsinak. A cseresznye, amit nem lehetett csak úgy, mindenféle fennakadás nélkül megvásárolni. Amihez hozzájutni csak bizonyos elvárások teljesítésének vagy épp nem teljesítésének függvényében lehetett. Vekerdy gyerekkora óta az emberi létezés függetlenségéért, tehermentesítéséért munkálkodott, valamint azért, hogy az egyén külső korlátai ellenére minél szabadabb lehessen, minél többet kaphasson az őt körülvevő világból.  Tette mindezt gyerekként fél kiló cseresznyével, felnőttként/szakemberként életmentő bölcsességmorzsáival 

1956. Gyönyörű őszi idő, csodálatos kedd volt. Vekerdy részt vett a tüntetéseken, de ezúttal is megfigyelőként. Észrevételeit, érzéseit, gondolatait gondosan feljegyezte. A rádió mellett ülve vagy a hömpölygő tömeg részeként pörgette emlékeit és számot vetett a kommunizmussal. Talán ő is pont úgy gondolta, ahogy nagynénje: a legrosszabb is valami éginek a rosszul földire fordítása. Az a kommunizmus, ami az 56-os forradalom idején Magyarországot fojtogatta, talán csak egy hibás kódolás eredménye volt, amit egyszerűen át kell programozni, emberire kell fordítani és lehet, hogy működhet. Vagy ha nem, bizonyítsa önnön haszontalanságát a történelem folyományában. Vekerdy az esélyek embere volt. Belelátott a konzervatív, a liberális és a kommunista fejekbe is, bár önmagát az ideológiák palettáján sokkal később helyezte csak el. A létét meghatározó közeget egyetlen nagy masszának képzelte, amit gyúrni kell, formálni kell, hogy együtt élhessünk benne úgy, hogy mindenki önmaga lehessen. Aki él ezzel a lehetőséggel, aki formálni és formálódni hajlandó, az esélyt kap és reményt nyújt.

"Mi vagyok"?

Naplójában több évtizednyi kihagyás következik, majd a rendszerváltás utáni időszakról ír: ő hogy élte meg ezt a hatalmas változást. Bejegyzései egyre kurtábbak és egyre inkább szólnak a hétköznapok apró csodáiról, mintsem a nagy gondolatokról. Érdekes, hogy a könyv első felében felépített, a vallás, a hatalom és az egyén kapcsolata körüli érvrendszer milyen erős kontrasztban, mégis legalább ilyen erős egységben van a második blokk központi témájával, a Duna-parti virágok festette tájkép pillanatnyi megörökítésével. Vekerdy-t épp ilyennek képzeltem a mindennapokban: a legapróbb  földi részletekben kereste az univerzum egészét.

Így próbálta minden égi jó vagy legalábbis jobb földire fordítását. Így kereste saját fejlődésének útját is abban a bizonyos masszában. Saját énképét, identitását, sőt, entitását mindig igyekezett a lehető legpontosabban körülírni, egyértelműen, de a változtatás, a formálás, a gyúrás jogát örökösen fenntartva. Nem olyannak, amilyennek őt a körülmények, a rendszer vagy rajta kívül bárki más látta, hanem olyannak, amilyennek legmélyebb és legtitkosabb érzelmei mentén saját magát látni vélte. Meggyőződése szerint az ember - akárcsak egy fa - láthatatlan gyökereivel kapaszkodik az életadó talajba. Ezek a gyökerek maga a lelkiismeret. Hogy merre nyúlnak ágaink és milyen lombkoronát növeszt életutunk fája, mind attól függ, mennyire tudunk erősen kapaszkodni, mennyire szilárd a közeg, ami körbeöleli lelkiismeretünket, miképp keressük az éltető napfényt és mennyire szomjazunk a tudás esőcseppjeire.

"Zsidó vagyok (a magyarországi református egyházból már kiiratkoztam, és bár zsidónak még nem tértem be, a fajvédőkkel szemben mindenkor zsidónak vallom magam)."

Az alcímben linkelt kinyilatkoztatását én eképp egészíteném ki (habár ezzel a kiegészítéssel pont hogy saját megítélésem nyomán láttatom Vekerdy-t, ám a Naplók könyve által róla alkotott képemet nagyban erősíti e feljegyzésem róla, ezért fontosnak tartom itt megörökíteni):

"Ha csinálod, tudni fogod, ha megtanulod, elfelejted."

A könyv számomra legérdekesebb része természetesen az utolsó, ami az oktatási rendszereket veszi górcső alá. A hírhedt poroszos nevelési módszerek, a hírhedt tantervek, követelmények, a tanárok és diákok kölcsönösen egymásra ható és egymást felerősítő fásultsága. Azt hiszem, ezek mindenki számára ismerős jelenségek vagy saját iskolás évei alapján vagy gyermekeik "iskolapéldája" kapcsán. (Kép: tanuljjol.blog.hu)

Vekerdy sokáig részt vett Waldorf-elvű iskolák munkájában és sokszor megemlíti könyvében is a kiábrándultságát. Feltettem magamban a kérdést, vajon miért? Hiszen az alternatív oktatási módszereket Vekerdy mindig is üdvözölte. Később jöttem rá, hogy a fenti fásultság, a külső kényszerből fakadó követelmények az alternatív nevelési módszereket is behálózzák, ha azok mögött nincs elhivatottság a módszert illetően és hit a tanárok részéről a diákok képességei iránt. Egyesült államokbeli tapasztalatai során erősödött meg benne a tézis, miszerint a követelmény- és teljesítményalapú oktatás az egyéni belső szabadság, a kreativitás, s ezzel együtt a valódi tudás ellensége. Úgy véli, tanulni csak úgy lehet, ha a kellő motiváció belülről fakad, az érdeklődésnek, valamint a személyes kompetenciáknak megfelelően.

Én és a könyv

Vekerdy halálhíre mélyen megrendített, hiszen reformáló gondolatai által a mindennapjaink részévé vált, szinte ott élt velünk, velem. Segítséget nyújtott, még ha nem is kértem, és valahogy mindig jókor érkezett egy-egy tőle származó lélekerősítő félmondat. A szomorú hír hallatán azt kérdeztem magamtól, mi lesz most. Ki fogja legalább ilyen lelkiismeretesen egyengetni korunk édesanyjainak, édesapjainak, kicsi és nagy gyermekeinek útját? Ki fogja kimondani azt, amit egyikünk sem mert vagy tudott? Ki fog minket emlékeztetni lelkünk szabadságára, a belső szárnyalás, a lassize faire fontosságára? A Naplók könyve után rájöttem: ő maga. Vekerdy halhatatlansága ugyanis nem csupán megjelent könyveiben, rögzített interjúiban manifesztálódik. Az ő halhatatlanságát az idő szolgálja csak igazán. Az idő, amin Vekerdy életpályája során mindig is felülkerekedett, és ami a jövőre tekintettel igazolni készül minden általa kimondott bölcsességet.

Piros