A Tankerek idén júniusban megjelent könyvére, a Liliput Hollywood-ra mindent lehet mondani, csak azt nem, hogy egy nyár esti, habkönnyű olvasmány, amihez selymes bor, valamint sárgadinnye-golyókkal és feketeerdei sonkával megbolondított sajttál dukál. Eleve nehéz és vastag kötetről van szó, így azonnal elvettem az ötletet, hogy majd a kis női válltáskámban fogom állomásoztatni, hogy napi utazásaim során csak előkapjam. És olvasmánynak sem egyszerű egyáltalán, hiszen kétféle karakter jellemzi a könyvet: van az objektív tényközlő, valamint a szerethető, emberi. Az utóbbi sokszor könnyesre röhögős, és ha van egy kevés múltad a zenekarral, nosztalgiázós is.

A Liliput Hollywood ugyanis az a kendőzetlen igazság, amit az elmúlt 30 évben sportfröccsbe keverve kaptunk a fiúktól, szalonképességgel hígítva, de tömény és fejbevágó őszinteséggel.

Fogyasszátok egészséggel!

(Vigyázat! A beszámoló túl sok személyes élményt tartalmazhat!)

A Tankcsapda mindenütt

Ha akartam, sem tudtam volna anélkül forgatni a várva várt Tankcsapda-könyvet, hogy ne gondoltam volna közben mindarra a hülyeségre, amit én 13 évesen képviseltem. Akkoriban mindenáron meg akartam botránkoztatni a szüleimet, a barátaimat, saját magamat. Próbálkoztam, meddig tudok elmenni, mi az, ami már kiveri a biztosítékot bárkinél körülöttem. Anyukám volt az első kieső, ő teljesen kétségbe volt esve, amikor a Jönnek a férgek album bömbölt a szobámban. Apu jobban állta a sarat, őt az ilyenek egyáltalán nem érdekelték, majd kinövi, gondolta. Egy, csak egyetlen barátnőm akadt, akit olyannyira beszippantott a Tankcsapda-életérzés már 13 éves korunkban, hogy ő azóta sem keveredett ki belőle, és aki hű tudott maradni a bandához. Vele kezdtem például az ikonikus "P" rajzolgatását, ő pedig hozta a kazettákat, hogy apadatlan munícióval tudjunk ellenállni a nagy V-tech-örvény ízléspusztító erejének.

Számomra hihetetlen, hogy ez a három rohadék rockcsempész is volt valaha kisfiú, kamaszfiú, alkalmazotti státuszban robotoló "melós". Amikor én felfedeztem őket, már elbódította őket a sikerittas mámor, sőt a másnaposságon is túl voltak. Ez a felállás - az én szempontomból - nagyon jó volt, hisz nem kellett végigkísérni a fiúkat egy olyan korszakon, ami még az ő esetükben is elég labilis és külső szemlélők szerint önpusztító hatású volt. Azt mégis sajnálom, hogy nem ismerhettem Sidit, az éjjeli őrt, Lacit az eminens diákot vagy a mindig lázadó, tizenéves Fejest. Számomra ezek történelmi jelentőségű momentumok, amik természetesen nem nyertek volna értelmet, ha a Tankcsapdás srácokat nem épp a hírnevük miatt ismertem volna meg. Az én generációm tehát olyan Tankcsapdán nevelkedett, ami készen állt arra, hogy rocktörténelmet írjon és lám, már az én feleszmélésem előtt is olyannyira eggyé váltak a magyar könnyűzenével, hogy zenei ízléstől teljesen függetlenül a Tankcsapdát mindenki ismerte, dalaik között pedig biztosan talált legalább egy neki tetszőt. Itt jegyezném meg, hogy ebbe a sorba az én egykor kétségbeesett anyukám is beállt minap, amikor egy Lacival készített interjú végighallgatása után felhívott csak azért, hogy elmondja, "tényleg nagyon szimpatikus gyerek ez a Lukács Feri".

A Tankcsapda-hatás elért mindenhova, minden panellakásba és minden budai villába, és jólesően fogyaszthattuk a lázadó dalszövegek által életre keltett édes eufóriát. Akkoriban nem érdekelt, manapság meg bele sem gondoltam igazán, mennyi erőfeszítés van minden egyes dal mögött és nem csak az alkotói rész szempontjából. Alkotni ugyanis csak jól összehangolt körülmények között lehet, érzékeny tökéletességben, amikor nem kell görcsölni és kiadói preferenciák szerint bégetni az előadók hosszú sorában, vagy ha kell is, te ki tudsz ugrani időben, hogy meg tudd tartani saját identitásodat. És persze nem szabad megfeledkezni a fogyasztókról sem, akiknek az ítélete a legvégső és a legfontosabb. Az a sok száz és ezer ember, akik vagy leteszik a voksukat a munkád mellett vagy elhajtanak a francba az első egynyári sláger után. Ilyenkor jövök rá, hogy lehettem volna hálásabb is Laciékkal, lehettem volna hűségesebb rajongójuk, feccölhettem volna sokkal többet fogyasztói oldalról az ő munkásságukba, de a Tankcsapda ezt senkin nem kéri számon. Előbb mondják és mondták is magukra, hogy "szarok vagyunk", mint a hallgatóikra mondanák bármikor ugyanezt. Talán pont ezért talált rám újra és újra a Tankcsapda. Nem véletlen, hogy  az elmúlt 18 évben mindig olyan emberekkel gabalyodtam össze, akik bőven a Mennyország Tourist-on túlról figyelték a srácok munkásságát. Barátságok, szerelmek sarjadtak életem folyamán a Tankcsapda-jelenséggel megfűszerezve, így kitörölhetetlen részemmé váltak Lukácsék.

Én személy szerint nagyon megörültem a hírnek, hogy lesz ez az írásos anyag a fiúkról, arra viszont nem számítottam, hogy közel 600 oldal tömör gyönyör fog várni engem a benzinkúton. Mivel a Liliput Hollywood-nak nem az irodalmi értéke jelentős, hanem konkrétan és közvetlenül minden egyes betűje, ezért kicsit félve vetettem bele magam az egészbe. Nagyjából annyira, mint Bruce Dickinson könyvébe, de míg az Iron Maidennel és Bruce-szal semmilyen kapcsolatom nem volt korábban, addig a Tankcsapdával közös múltamnak és jelenemnek köszönhetően a Liliput Hollywood sokkal fogyaszthatóbb volt számomra.

A mi kis Amerikánk

"Odáig sok ember eljut vagy érzi, hogy ezt meg azt meg kellene csinálni. (...) Az más kérdés, hogy nagyon sok ember csak úgy van, és ahhoz, hogy ne csak úgy legyen, ahhoz kurva sokat kell dolgozni." (Lukács)

De ha már Dickinsonról szót ejtettem, muszáj összevetnem Bruce és Laci személyét. Hasonlóságuk tekintetében az csak egy kis adalék, hogy mindketten foglalkoztak vívással és mindkettejüket vonzza a repülés, de az az érzésem támadt, hogy hasonlóképp mentek végig a rockzenészek életének lehetséges periódusain. Megmászták a siker csúcsait, egész életüket fektették a zenélésbe, egyedit alkottak, a vágyott amerikai álmot pedig otthon, szeretett közegükben élik a mai napig, ám munkásságuk elején a gyorsan jött diadal torzító tükréből szemlélték magukat. Ami viszont nagyon fontos: egyikük sem jutott el a legvégső, visszafordíthatatlan pontig és nem ragadtak a vegetáció kínzó ürességében. Mindegyikük életében lezajlott egy érési folyamat, aminek köszönhetően észrevették, hogy építkezni nem lehet önmaguk módszeres elpusztításával. Laci sokszor említi a könyvben, mi lett volna, ha az USA-ban futnak be. Lehet, hogy valóban idő előtt meghaltak volna, mivel azonban Bruce-ban és Laciban is lángol az alkotói tűz és az eredmény tökéletessége iránti mindenkori vágy, egyszerűen nem engedték meg maguknak, hogy saját testük és önteltségük rabjává válva áldozzák fel a bennük rejlő értékeket. Mindkettejükben van egy olyan szintű fegyelem, önkritika és tartás, ami kell az életben maradáshoz mind fiziológiailag, mind zeneileg. És ez az a pont, amin túl Laci már nem egy átlagos frontember, hanem egy ember, aki a folyamatos, minőségi építkezést választotta, hogy létre tudjon hozni egy ikonikus magyar rockbandát.

"Kicsit ez olyan mint egy házasság, legyen szó Tomiról vagy Laciról, hogy együtt toljuk a szekeret, csiszolódunk egymáshoz. A legnagyobb hülye lennék, ha hozzájuk vágnám, hogy velem így nem beszéltek, és elmegyek." (Sidi)

De nem akarom az érdem egészének terhét Lacira testálni, mondjuk nem is engedné. A Tankcsapdához azért kell egy Fejes Tomi is, sőt, az én generációm számára Cseresznye is épp úgy részese volt ennek az egésznek, mint a másik két tag. Engem mégsem ért arcul csapásként a tagváltás. Inkább az megdöbbentő számomra, hogy Sidi már hét éve része a Tankcsapdának. Ha bárki megkérdezte volna tőlem, én max. három évet tippeltem volna, de ebből az következik csupán - legalábbis az én nézőpontomból - hogy Sidi tök jól belesimult a Tankcsapda-képbe, és úgy röppentek el az évek az ő közreműködésével, mintha ez lett volna a világ legtermészetesebb változása a zenekar és a saját életében. Azt írja magáról, hogy ő amolyan "villámhárító" Laci és Tomi között, és ha ezt így nem mondja ki soha, nekem akkor is pontosan ez lett volna az érzésem vele kapcsolatban. Ez azért is nagy érdem, mert Sidin volt egy jó adag nyomás a Zanzibárból való kilépés és a Tankcsapdába való beilleszkedés miatt. Kétség sem fér hozzá, hogy egy ilyen jellegű és volumenű sikeres váltás kiegyensúlyozott lelkivilág nélkül aligha lett volna teljesíthető és tartható. Egy személyes élményem is fűződik Sidihez. A 2017-es DVD-dedikálás utolsó pillanataira estünk be családostul, ahol - tekintettel a karon ültetett háromévesre és a hátamon hordozott egyévesre - a sorban állók (!) előre engedtek minket. Látszott, hogy tele van a fiúk minden létezője azzal a nappal. Fejes Tomi szó nélkül (ahogy erre a könyvben is figyelmeztet), Laci pedig egy egyszerű tőmondattal próbált eleget tenni az aznapi kötelezettségeinek, míg Sidi széles mosollyal vette fel a kontaktot a hátamon csüngő gyerekemmel és velem. Igen, tényleg ő a mindenkor ügyeletes jófej a csapatban.

"Szerintem ha egy zenekar kiszámítható, akkor az a halál, olyat nem szabad csinálni, pláne nem egy 30 éves zenekarnál." (Fejes)

Egy üzlet viszont nem tud igazán jól futni, ha nincs egy ügyes seftelő is a brigádban, a zenélés pedig egy idő után kőkemény üzlet, főleg ha a banda saját maga veszi kézbe a menedzselés feladatait. A Tankcsapda-jelenség Fejes nélkül valószínűleg nem az lenne, ami. Sokan vélekednek róla úgy, hogy - diplomatikusan fogalmazva - szókimondó, könyörtelen és flegma, de valamiért nekem ezek a tulajdonságok soha sem tűntek fel, annyira eggyé váltak Fejes személyével. De különösebben nem is érdekel, milyen a személyisége, ha eszeveszettül jól tud dobolni és baromira ért az zenekar üzleti motivációjának fenntartásához. Szóval Fejes önmagában is egy jelenség, nem is mindennapi. Hangszerbolti eladóként kezdte, ukránokkal bizniszelt, külföldről hozott hangszereket, hitelekből élt, és mindeközben felfuttatta saját hangszerboltját is. Állandó mozgásban van, de nem zizeg, csendes őrültként mindent felforgat maga körül, a szó lehető legjobb értelmében. Nyomot hagy akárhogy, de legfőképp dobosként, hiszen a lábdob számára nem csak egy bérlemény a csapatban. Szerinte a dobosok az együttesek csicskái, ám ezzel is engem igazol: ahol természetes az elhullás, ő ott halhatatlanná válik. Fejest egyébként magánemberként is pont ilyennek képzelem. Bármilyen hülyeséget simán hitelesíteni képes és nem csak azért, mert mindennek megtalálja a jól hasznosítható oldalát, de határozott elképzeléseivel sikerre visz minden halottnak tűnő elképzelést is. A könyvből mégis az jött le számomra, hogy a látszat néha csal, azaz egy Fejes Tominak is lehet aranyból a szíve. És nem csak lehet. Ilyen lelkesedéssel, odaadással és lendülettel csak akkor tudsz valamit jól csinálni, ha a szíved - és persze a józan eszed - is a helyén van.

Én és a könyv

Hogy azért konkrétan a könyvről is szót ejtsek pár szóban: tök jó a felépítése. Összesen öt fejezetre osztható, mindegyiket egy-egy hosszabb elbeszélés vezet fel Sidi, Lukács és Fejes nevében, amiket pszichológiai jellegű feltáró beszélgetések követnek. Ezek a beszélgetések olyan kérdéseket érintenek, amikre a választ valószínűleg máshonnan nem tudhatjuk meg, csak innen. Levezetésképp van egy játék is a könyv végén, amolyan kérdezz-felelek jellegű. Ha egy regénynek van csúcspontja, akkor a Tankcsapda-könyvben ez az a rész, amiben az izgalom a tetőfokára hág, te meg szakadsz a röhögéstől, mert vizuális típus vagy és az abszurd sorok Laci, Fej és Sidi hangján szólalnak meg a fejedben. Parádés.

Fogalmam sincs, kinek és milyen alapon ajánlhatnám a könyvet. Nem akarok elmenni a "minden rajongó számára kötelező" vagy a "mindenkinek, aki szereti" irányba, mert ezen a Tankcsapda mar rég túl van.

Bár ezen nem is kell olyan sokat agyalni.

• Ha érdekel a Tankcsapda és tudsz mondani legalább egy "B" oldalas címet a repertoárjukból, akkor ez a könyv neked szól. Tutira bírni fogod!
• Ha az Ez az a ház a kedvenc dalod tőlük, az sem baj, tanulni sohasem késő, Laciék pedig hozzád is szólnak. Hajrá!
• Ha életed egyetlen Tankcsapda-koncertélményét telefonnal a kezedben videóra vetted, ahelyett hogy átélted volna a pillanatot, neked érdekes lehet a könyvben például... a sok-sok kép.

Mindenkinek jó olvasást!

Piros