Julianne Donaldson nevét már többször hallottam Jane Austen nevével párhuzamba állítani, azonban a kettejük közötti hasonlóságot csak annyiban véltem felfedezni, hogy mindketten a romantikus irodalom szerelmeseinek kedveztek.

Ebben a szent meggyőződésben volt részem, mindaddig, amíg kezembe nem került Julianne Donaldson Edenbrooke és az Edenbrooke örököse című művei. Elolvasásuk után pedig örömmel konstatáltam, hogy ennél jóval többről van szó.

Elemzésemet az Edenbrooke örököse című alkotással kezdem, a későbbieben pedig kifejtem, hogy miért döntöttem így.

Az Edenbrooke örököse című mű egy rendkívül rövid, akár egy délután vagy pár óra alatt is elolvasható könyvecske. A történet in medias res-zel indul és egy katonai sátor hűvösségét érezzük az első oldalak elolvasása alatt. A sátorban folytatott párbeszéd mégsem elhanyagolható, ugyanis innen indul az a lelki vívódás, amely főhősünk személyiségének szerves részét képezi. Philiph Wyndham őrnagynak perceken belül kell döntést hoznia, nem odázhat el egyetlen percet sem, hisz ebben a pillanatban van legnagyobb szüksége józan ítélőképességének támogató erejére.

Wyndham őrnagy a következő oldalakon – választás híján – a Wyndham birtok örököseként tűnik fel előttünk, habár az örökségét és az ezzel járó dicsőséget sosem kérte. Az otthon nyomasztó hangulata elől menekülve útja egy kis fogadóba vezet, ahol nem mindennapi látogatóval kerül éles szóváltásba…

Ezt követően pedig térjük át az Edenbrooke című könyvre.

Marianne Daventry, a zabolátlan szívű fiatal lány, vidéken éli saját szabályai által alkotott életét. Visszahúzódó természetként jobban értékeli a vadregényes táj szépségét, egy elragadó festmény csodáját, mint a nyüzsgő londoni báli szezonokat és az intrikákkal teli mindennapokat.

Egy napon nagymamája mégis példátlan feltételt támaszt vele szemben: akkor válhat méltó örökössé, ha megtanul rangjához megfelelően, az etikett szabályait betartva úrinőként viselkedni. Örökhagyója ezért Marianne-t egy utolsó megmérettetés elé állítva a Wyndham birtokra küldi, ahol Marianne az úri jómodort nem is tanulhatná mástól, mint saját tulajdon nővérétől, Cecily Daventrytől.

Az idősebbik Daventry lány messze híres kivételes szépségéről, barátnője mellett pedig jártasságot szerzett a legelőkelőbb londoni körökben. Figyelme barátnője bátyja felé irányul, érdeklődése pedig csak tovább fokozódik, amikor az újdonsült örökös személye világossá válik számára.

Fentiekből pedig már beigazolódni látszik az alapos gyanúnk, hogy a másik Dowentry lány sem céltalanul fog érkezni a már említett birtokra. Célja – azon túlmenően, hogy lehetősége lesz rég látott húgával találkozni – nem kevesebb, mint a Wyndham birtok következő örökösnőjévé válni. Cecily már gyermekkorában is mindig elérte, amit akart, így szemernyi kétsége sincs afelől, hogy ezúttal is sikerülni fog.

Cecily terve látszólag tökéletesen működik, mindaddig, amíg Sir Philiph nem Cecilyt kívánja magának társul...

Vajon ki nyeri el a férfi szerelmét?

Kettő könyvről együtt - konklúzió csak röviden:

Fenti történetek elolvasása után értettem csak meg, hogy miért is emlegetik Julianne Donaldsont Jane Austen örökösének. Mindkét író elkalauzolja az olvasót a vadregényes angol tájakra, lenyűgözően mutatják be a vidéki élet szépségeit és a méltán híres főúri birtokokat. Műveiknek központi témáját pedig a házasság, a társadalmi elvárásoknak való megfelelés és a szerelem szentháromságában tárják elénk.

Mindkét könyv kiváló olvasmányként szolgál romantikus lelkeknek és Jane Austen rajongóknak. Az alkotások olvasási sorrendje kötetlen. Én először precízen az Edenbrooke-ot majd az Edenbrooke örökösét olvastam.

Most egyben látva az eseményeket, mégis inkább azt javaslom, hogy előbb kezdjük az olvasást az Edenbrooke örökösével és utána álljunk neki az Edenbrooke című könyvnek, hisz egyrészt az Edenbrooke örökösében kerülnek kibontásra azok a háttércselekmények, amelyekre az Edenbrooke épül, másrész pedig az Edenbrooke örökösében egy bizonytalan férfi lelki kálváriáját ismerhetjük meg, ezzel is alátámasztva a hasonlóságot Jane Austen regényeivel.

Jane Austen nagysága előtt tisztelegve, ugyanazt a kérdést kell körbejárnunk mindannyiunknak mind a valóságban, mind pedig jelen olvasmányélményeinkben egyaránt.

Életünkben minek engedjük nagyobb teret az Értelemnek vagy az Érzelemnek?

Detti