Életemben nem találkoztam még ilyen borzasztóan modoros és kompelxusos férfival, mint amilyen a Szélesi Sándor által megteremtett Blaskovich Ernő. Fogalmam sincs, mit látott benne Szabó Karolina, a gyönyörű, okos és nem mellesleg fiatal színésznövendék, Blaha Lujza kegyeltje. Igaz történet lévén természetesen pontosan tudtam, mire számíthatok, Ernő és Karolina kapcsolata a valóságban olyan lehetett, mint amilyen a regényben: furcsa, semmilyen. A romantikus olvasmányok terén nem túl nagy tapasztalattal rendelkező énem mégis valami egészen másban bízott a szíve legmélyén: kicsit több szenvedélyességben és odaadásban. Na, de a kezdeti kirohanásom után nézzük csak szép sorjában a Kincsem című regényhez fűződő gondolataimat!

Az olvasmány nem szikrázik a túlhevült fordulatoktól. A dolgok csak úgy megtörténnek, pontosan az orrunk előtt. Nincsenek hiányzó puzzle-darabok, még a végzetesnek tűnő összeesküvést is gondosan felépítette az író az elhatározástól, a kivitelezésen át egészen a következményekig, amik aztán végül nem is bizonyultak végzetesnek. Mivel valós események feldolgozásáról van szó, nem is várhatunk sokkal többet annál, mint ami ténylegesen megtörtént a múltban, de bevallom, a kreatív elme szülte mellékszálakat illetően támadt némi hiányérzetem. A jellemfejlődés és a "gonosz" méltó büntetése elmarad, cserébe viszont minden betűből árad felénk az 1800-as évek romantikája. Ez pedig igazi varázslat, ami letehetetlenné teszi a könyvet.

Tegyük fel, hogy megbocsátottam Szélesi Sándornak, hogy a könyv fele a Karolina és Ernő között esetlenül kibontakozó kapcsolatról szól. Tegyük fel, hogy afölött is szemet hunytam, hogy Blaskovich majdnem túladott egy gyönyörű sárga csikón pusztán azért, mert a Karolina iránt lángoló - vagyis Blaskovich vérmérsékletéhez igazodva inkább csak pislákoló - szerelem sebezhetővé tette. Szó szerint csak a vakszerencsén múlt, hogy az a különleges csikó végül maradt a háznál. Ezeket leszámítva egy impozáns regénnyel találjuk szembe magunkat részletgazdag korleírással, a lóversenyek miliőjének érzékletes bemutatásával, a 19. századi mindennapok hiteles és érdekes feltárásával. Megjelenik a történetben Ferenc József, Erzsébet királyné és Rudolf herceg is, no, meg persze számos, a magyar nemesi körökből jól ismert név, úgy mint Batthyány Elemér, Lónyay gróf vagy Orczy báró. Határozottan jó volt ezekkel az emberekkel "beszélgetni", belelátni a vélt magánügyeikbe, részt venni az általuk látogatott kulturális, ünnepi vagy épp baráti eseményeken. Szélesi nagy gonddal idézte meg a korszellemet, szinte én is ott jártam-keltem a Reáltanoda utcában egy csipkés napernyővel, kezemen szatén kesztyűvel. Elképzeltem a Nemzeti  Kaszinó forgatagát, az éppen épülő Margit-hidat és a budapesti korzó pezsgő életét. Ugyanilyen beleéléssel sétálgattam a tápiószentmártoni Blaskovich-birtokon a fölém hatalmasodó fák alatt, a kövér fűben gázolva, virágok között. Ott voltam a lovak mellett a bokszban, figyeltem a felnyergelés folyamatát és késztetést éreztem végigsimítani a lovak hátának tökéletes ívét.
Aztán képzelt valóságomban hirtelen mellettem termett Blaskovich Ernő és gyanakvón méregetni kezdett a magasságom miatt. Kedvem támadt gyorsan elillanni, így aztán futottam egészen Sztáray János kúriájáig, és megpihentem a fiatal, bölcs és sziporkázó gróf teraszán. 

Nem tagadhatom, hogy Sztáray János gróffal szerelemre lobbantam. Kár, hogy az érzés viszonzatlan marad örökre, tekintettel arra, hogy Sztáray szíve mindig is másért dobogott. Érzelmei ellenére mégis egyenes és becsületes maradt. Eszméi olyan bátorságot tápláltak benne, ami az akkoriban egyáltalán nem ritka párbajozásig sodorta. Elvei, amelyek mellett férfiasan és határozottan kiállt, hozzám is nagyon közel kerültek. Felvilágosult gondolkodása közvetlenné és kifejezetten szerethetővé tették.

"És akkor még a szerelem misztériumáról nem is beszéltem. Ez az a rejtély, amit nem fejthetünk meg, sem te, sem én. A férfiember be kell hódoljon ennek a hatalomnak. És ez a behódolás a legszebb vereség, ami történhet vele életében."

De ha már Sztáray nem, esetleg Csetvercsinszky orosz herceg is szóba jöhetett volna. Való igaz, ő már kevésbé nevezhető az emberi erkölcsök megtestesítőjének. Szabados, kicsapongó életvitele, a nők mértéktelen szeretete elég ellenszenvesnek is tehette volna, de Blaskovich úr annyira törekedett arra, hogy még véletlenül se lopja be magát a szívembe, hogy még a kétes hírű Csetvercsinszky herceg társasága is kész felüdülés volt a sorok között.

A Baltazzi fivérek ármánykodása és ellenségeskedése jelentette a könyvben a konfliktust, a feszültséget és nekik kellett volna gondoskodni némi izgalomról. Cselszövéseik valamiért azonban egyetlen alkalommal sem szóltak akkorát, hogy azt a tíz körmöm bánja, sőt, Baltazzi Sándor karakterét a másik két testvér ellensúlyozni tudta a mélyen, tényleg nagyon mélyen bennük szunnyadó lelkiismeretük miatt. Azt már csak halkan jegyzem meg, hogy főhősünk olyannyira nem látta a fától az erdőt (értsd: a túlpörgetett önérzete miatt a valódi problémákat), hogy rossz emberre pazarolta a harag táplálta energiáit. Ám amíg Blaskovich Ernő Beniczky Gábor miatt dúlt-fúlt, Sztáray János felismerte az igazi veszélyt Baltazzi Sándorban.

"A testek gyorsabban gyógyulnak, mint a megsebzett lelkek."

És mi a helyzet Kincsemmel? A csodakancával, aki híressé tette a magyar lótenyésztést, és aki múlhatatlan elismerést kölcsönzött az őt trenírozó és dédelgető Blaskovich-lotnak? Nos, vele semmi különös. Ő tette a dolgát eszményi szerénységgel. Azon felül, hogy erős, jó felépítésű ló volt, a verseny szelleme minden porcikáját áthatotta. Egy ló, akaraterővel. Nem mindennapi jelenség, legendás eredményeire pedig méltán lehetünk nagyon büszkék mi, magyarok.
Külön köszönet Kincsemnek azért, mert megmutatta Blaskovich emberibb oldalát. Kincsemhez való viszonyulása ugyanis példaértékű. Odafigyelése, szakértelme, elköteleződése a lova felé határozottan megkedveltette a figurát. Kincsem oldalán megmutatkozott érzékenysége, feltétel nélküli szeretete, elismerése. Kétség sem fér hozzá, Blaskovich Ernő a lovakkal nagyon jól tudott bánni, az emberekkel már kevésbé.

Mivel azonban nem lenne fair menthetetlenül elmarasztalni csak azért, mert minden bizonnyal szocializációs problémákkal küzdött, be kell ismernem, Karolinához is gyengéd érzelmek kötötték. Rögeszmésen Féltve őrizgette azt a gyönyörű kincset, amit a nő ajándékozott neki törékeny, türelmes és hű személyével, akár egy kalitkába zárt csalogány. Hogy ez a féltés szerelemből vagy pusztán erős kötődésből fakadt-e, azt én nehezen tudtam eldönteni, de ez a megválaszolatlan kérdés bizonyítékul szolgál arra vonatkozóan, hogy Szélesi rendkívül pontosan vissza tudta adni Ernő és Karolina valódi kapcsolatának furcsa semmilyenségét.

A könyv összességében egy szerethető történetet rejt. Ha egy szóval kéne jellemeznem, azt mondanám, kedves. Kedves a szörpözés jelenete, a minden verseny előtt Kincsem zablájára helyezett ibolyacsokor hagyománya, a ló és egy macska között köttetett örök barátság, ami akár párhuzamba is állítható Ernő és Karolina kapcsolatával. Kedves az a könnyedség, ahogy Blaha Lujza instruálja Karolinát a piacon egy zsák érett barack társaságában, és ahogy Erzsébet királyné egy sokat sejtető félmosoly kíséretében pillant Blaskovich Ernőre egy hazai verseny záró pillanataiban. Azt hiszem, ennél több nem is kell, ha az ember kedvességre és egy kis időutazásra vágyik.

Ha moziélménnyel szeretnénk előcsalogatni a katarzist, a filmvászonra vitt könyvadaptáció jó választás, feltéve, ha nem bánjuk, hogy a könyv és a film köszönőviszonyban sincs egymással. Ritkán mondom azt, hogy a film élvezetesebb, de ebben az esetben Herendi Gábor valóban többet nyújt a szerelmes sztorira és lélegzetelállító fordulatokra ácsingózó közönségnek, habár a képi világ meg sem közelíti Szélesi zseniális leírásait.

Szívből ajánlom a könyvet és a filmet egyaránt. Ha pedig a Reáltanoda utca 12. előtt támad kedvünk olvasni, kezeskedem róla, hogy ez sem egy rossz módszer a múlt megidézésére.