Azon kevesek egyike vagyok, akiknek fogalma sem volt arról, hogy az Iron Maiden frontembere hivatásos pilóta. Sőt, messzebb megyek! Ha valaki kb. két héttel ezelőtt azt mondja nekem, hogy Bruce Dickinson olyan menő, hogy egy Boeing 747 típusú repülőgéppel turnéztatta zenekara legújabb lemezeit, két kérdés ütött volna szeget a fejembe:

Hogy tehet szert valaki manapság egy utasszállítóra?

és 

Ki az a Bruce Dickinson?

Helyzetemet súlyosbítja, hogy bár olyan emberrel kötöttem össze az életemet, aki a szó lehető legszorosabb értelmében kőkemény Iron Maiden rajongó, én mégsem fordítottam különösebb figyelmet ennek a buzgalomnak a megértésére. Mielőtt azonban a férj oktató jelleggel a kezembe nyomta volna Dickinson önéletrajzi írását, a menekülésben bízva az utolsó szó jogán emlékeztettem rá, hogy a könyvet tőlem kapta, szóval nem kell bizonyítania semmit. De ő hajthatatlan volt, én meg nem hagyhattam, hogy a jóban-rosszban kitartó fogadalmunk hatálya csak addig terjedjen, amíg Bruce Dickinson életműve el nem választ.

Örök hálám a férjemnek a noszogatásért!

Ki szereti az ifjúsági könyveket? Most azt kell, hogy mondjam lányok előnyben. Sőt "asszonyok" előnyben. Ki ismeri, ki emlékszik még a csíkos és pöttyös könyvekre? Szerintem legendásak. Akinek még ma is rejtőzik a polcán, valahogy féltve őrzi őket. Kicsit én is. Olyanok, mint a régi idők kincsei. Nekem is van néhány, Angéla, Szöszi, Mostoha testvérek, és még néhány megsárgult, kicsit nyűttes darab. De a kedvencem a Két Lotti. Az ikerlányoknak nem csak története kedves számomra, de maga a könyv is. Ez a darab, amely nekem van meg, idén ünnepli a 60. születésnapját, bizony ez egy 1958-as kiadás, és még a nagymamámé volt, aki már sajnos nem lehet velünk. Emlékszem náluk olvastam először. Ennek az emlékemnek az apropóján ajánlom nektek a legszívmelengetőbb családi történetet, melyet köszönhetünk Erich Kastnernek és A két Lottinak.

A.I. Willis azaz dr. Vetter Szilvia első regénye, a Victoria 2018. november 13. napján jelent meg és került ezzel egyidőben a könyvesboltok polcaira.

A mű borítóját tekintve is érzékelhetjük, hogy nem szokványos könyvről van szó. A csipke bodyba bujtatott női test, amely a hanyag eleganciával társított farmernadrággal válik teljessé, hivalkodó bujaságot áraszt. A borító ezzel a megjelenéssel már elénk tárja azt a kettősséget, amely az egész könyvön keresztül lehorgonyozza az olvasó figyelmét. Már-már vészjóslóan jelenik meg a vörös körömcipőbe bujtatott fordított V betű, ezzel is sugallva, hogy a könyv ördögi mesterművet foglal magában.

"... szivárvány ragyog fenn az égen, higgyél hát a mesékben, és álmod egyszer majd valóra vál..."

Előttem van, ahogy Hamupipőke énekli ezt a dalt, akinek a története nagyon hasonlít Géraldine életéhez, bár Hamupipőke nem élt száműzetésben 63 évet. Ő boldogan élt, amíg meg nem halt. Apponyi Géraldine, Magyarország “fehér rózsája”. Nagy múltú gazdag családban született, de az I. Világháború után a család elszegényedett. Imádott édesapja idő előtt távozott. Végül találkozott a herceggel, akivel szerelmesek lettek, összeházasodtak, boldogan életek és uralkodtak. Tényleg olyan, mint egy valóra vált álom. De túl szép ez így, hogy igaz legyen, főleg ezekben a zavaros, újabb háborútól fenyegető vészterhes időkben, amikor Hitler és Mussolini erős szárnyait bontogatja, a II. világháború előestéjén. De a szívnek nem lehet parancsolni, még akkor sem, ha ez a találkozó meg volt szervezve, és erős diplomáciai alapokon állt. Az őszinte érzelmek magvai egyből szárba szöktek. Tudták és érezték, hogy ez nem az az erőltetett kényszer szülte muszáj házasság lesz. És valóban nem. Őszinte jóban rosszban, holtomiglan holtodiglan, együtt, egymásért.

Próbáltam tudatosan felkészülni a szüléseimre. Terhességeim során olyan szerzők könyveit olvastam, mint a nem rég Magyarországra látogató Ina May Gaskin, aki munkássága által elismert és világhírű bábaként arra tanított, hogy bizonyos víziókkal könnyedén meg tudom élni a szülés fájdalmát, ahelyett, hogy csak a túlélésre összpontosítanék. A nyíló virágok képzete elterjedt vajúdáskönnyítő praktika, amire rengetegen esküdtek és gondoltak hálával szülésük után. Nekem valamiért mégsem sikerült elmerülni képzelt virágaim között, a branülön át belém csepegtetett fájdalom egyre elviselhetetlenebbé vált, végül minden tartalékomat elveszítettem. Csak később jöttem rá, hogy miért. Hogyan is tud az ember lánya átszellemülni egy infúziós állvány társaságában, tűt, gumikesztyűt és mindenféle ijesztő műszereket látva, miközben orvosi ítéletek sokasága zúdul rá a semmiből? A virágoknak értékes táptalaj és sok napfény kell. Melegség, odaadás, biztatás. Én nem kaptam meg, a virágaim elsorvadtak. Mit tudhat ilyen helyzetben egy bába?  A válasz nagyon egyszerű. Azon túl, hogy szakmailag felkészült, hinni képes virágaink csodálatos erejében még akkor is, amikor azoknak műszerek rideg fogságában kell szirmot bontaniuk.

Mindnyájan a saját vállunkon cipeljük az egész életüket, és ez hogyan lehetséges? Gondoljunk csak a nálunk lévő táskánk aktuális tartalmára.

Ismerős az a mozzanat is, amikor a párunk, családunk, barátaink a mi táskánkban kotorászva közlik, hogy „De nálad mindig meg szokott lenni”, „Ebben a táskában nem lehet megtalálni semmit”, „Hogy lehet ennyi mindent egyszerre cipelni?” és még sorolhatnám.

Az én életemben ezek napi szinten előforduló mondatok. És valóban, ha jobban szemügyre veszem a táskámat még jómagam is eltűnődök, hogy férhetett bele – szó szerint – az egész életem. És egyáltalán ezeket tényleg cipelnem kell?

De most álljunk meg egy pillanatra és gondoljuk végig, mi történne, milyen érzések kavarognának bennünk, ha táskánkat egyik percről a másikra elvennék tőlünk. Mit éreznénk? Fájdalmat? Haragot? Úgy éreznénk, valaki jogtalanul belelátott az életünkbe?

Ez a könyv most erről is szól.

"Az egész egy kicsit vegyes érzésekkel töltött el.De akkor én ezt az egészet nem vettem komolyan. Az ilyen dolgok teljesen hidegen hagytak. Fiatal, szerelmes lány voltam. Nekem az volt a fontos. És ez az egész már olyan régen történt. Már bele sem tudom képzelni magam abba a helyzetbe. Akkor ez az egész egyszerű volt, az ember csak úgy belesodródott." - Brunhilde Pomsel  

70 év hallgatás. Emberéletnyi idő. Történelmi korokat átívelő csönd. Brunhilde Pomsel, aki 70 év után, 103 évesen tárta a világ elé, milyen volt testközelből, a tűz mellől, mégis búra alatt, elfordított fejjel "nézni", hogyan irányítják a hatalmasok játszmáját, a több milliós ember áldozatokat követelő II. világháborút. Fogadjátok szeretettel Brunhilde Pomsel, és Thore D. Hansen: Goebbels titkárnője voltam című könyvét.  

Nagyon nehezen kezdtem neki könyvrecenziót írni Frau Pomsel emlékei, valamint Hansen kiegészítései, és egész világot érintő kritikája után. Egyfelől még mindig a könyv hatása alatt vagyok, másfelől pedig nehéz egy ilyen témában úgy írni, hogy az aranyközépúton maradjon az ember. Mindenesetre próbálkozom.