Ez nem is igazi könyv. Ez egy fényképalbum, sok kisebb emlékpillanat egyvelege hosszas kommentárral, keserédes melankóliával, fájdalmas felismerésekkel és a közhelyekről gondosan lefejtett konzekvenciákkal. George Szirtes az édesanyjáról rá(nk) maradt emlékek negatívjait hívja elő, amelyek a tökéletes fehér, valamint a lesújtó kékesfekete rémisztő kontrasztjával teszik szörnyszerűvé a múlt szereplőit. Ám a negatív lassan átalakul, az emlékképek pedig világossá, színessé és életszerűvé válnak. Annál is inkább, mivel George Szirtes visszafele halad az időben, és mire édesanyját kislányként ismerhetjük meg, már a miénk az egész történet.
Ezúton köszönöm a Corvina Kiadónak, hogy bizalmat és lehetőséget kaptam ennek a nagyszerű könyvnek az megismerésére. Külön öröm, hogy olvasmányélményemet megoszthatom annak érdekében, hogy olvasóink is közelebb kerüljenek a kiadó munkásságához.
„1995-ös megalakulása óta a Corvina Kiadó neve egyet jelent a minőségi könyvkiadással, a művészet, az ismeretterjesztés, a szépirodalom, a gasztronómia és az útikönyvek területének mértékadó képviselője itthon és Európa-szerte.”
Az utolsó ház
A könyv szerkezetileg három részre osztható, az első "Az utolsó ház" című. A történet az író édesanyjának halálával indul, és innen haladunk visszafelé pergetve az időt. Ebben a fejezetben George (György), a nagyobbik fiú narrációja által kaphatunk képet az asszonyról, akit lehetetlen volt megérteni és megismerni. Ellentmondásokkal teli személyisége egyszerre teszi olvasmányossá és kellemetlenné a könyvet. Olyan érzésem támadt, mintha egy súlyos titkot bízna rám az író, amiről hallgatnom kell, és amivel kapcsolatban a véleményformálás is tilos. Pedig egy cseppet sem elfogult, sőt. Talán épp ez tette nehézzé a sorokat, hogy nem tudtam szeretni a főhőst vagy legalábbis nem úgy, ahogyan az egy fiú részéről elvárható lenne az anyjáról szóló történet hallgatóival szemben. Hisz elvárásokról szó sincs. George minden közlése fájó marás egy anyai szívnek, pengeéles szúrás az olvasónak. De akkor miért nem fáj mégis? Mert őszinte. Igaz. Szelíd, szeretettel teli, megértő és megbocsájtó. Magda feloldozást kapott, bár jóllehet, sohasem kérte. A történet ezen a ponton azonban puszta elbeszélés.
Magda
A megértéshez lapoznunk kell egyet a "Magda" című fejezethez. Míg előzőleg erősen szubjektív képet kapunk a központi karakterről a gyermek, György szemüvegén keresztül, addig a második rész végletesen tárgyilagos, ám paradox módon sokkal emberközelibb is. Ebben a fejezetben az író nevesíti az asszonyt, már nem anyjaként emlegeti, hiszen olyan időszakról mesél, amikor az anyaság még nem ágyazódott be a nő identitásába. Magda ismeretlenné válik számunkra, egy idegenné, aki hátborzongató múltat cipel, s a terheitől hallgatással igyekszik szabadulni. Ez az ismeretlen fiatal lány már jóval szerethetőbb volt számomra annak ellenére, hogy saját sorsának külső szemlélőjét éreztem benne. Ennek oka lehet, hogy fia csak szűkszavú visszaemlékezések, több évtizedes dokumentumok, meghökkentő találkozások és sajnálatos félreértések alapján tud minket körbevezetni leendő édesanyjának addigi életén, de sokkal inkább az az érzés kerített hatalmába, hogy maga Magda is saját bőréből kibújva élte meg fiatal éveinek szörnyűségeit. Ez a távolság tartás, amit magával szemben is tanúsított, nagy valószínűséggel a túlélés záloga volt a második világháború évei alatt. Ekkor maradt magára végérvényesen, habár a magányosság végigkísérte őt egész életén már kisgyermek korától. Ekkor zárult be előtte az utolsó, reményt adó ajtó is, amit a világra nyithatott volna.
Öt fénykép
A harmadik rész öt olyan fénykép bemutatását foglalja magába, amit még Magda mentett át új életébe szülővárosából, Kolozsvárról, majd legújabb életébe Budapestről. Egészen Angliáig kísérték őt ezek a fotók, amiket George Szirtes a mai napig őriz. Ez a fejezet számomra olyan szituációt teremtett, mint mikor egy gyászoló mellett lehajtott fejjel osztozunk a fájdalmában, de nem szólunk, nem törjük meg az emlékezés szentségét, nem emeljük ki a múlt felidézéséből, az emlékképek retusálásának törvényszerű folyamatából. Öt fénykép, amelyek Magda gyerekkorát idézik egészen a két éves kislány első fotós élményének pillanatáig. Magda egész életét felölelte a fotózás művészete és most öt fénykép által beszél a hátra hagyott szeretteihez. George Szirtes csodálatosan fogalmaz, amikor azt írja:
A régi fényképek között zsugorodik az idő.
Valóban így van. Ez az öt fotó felölel nagyjából tizenöt évet, és nincs közöttük semmi. Csak egy mozdulat, ahogy a fényképalbumban lapozok egyet, majd még egyet, és végül a díszes fedéllel lezárom. Akár egy szemfedelet, úgy borítom rá a múltra a keménykötést. Elengedtem, de ragaszkodom hozzá. Ez jellemzi George Szirtes gyönyörű képaláírásait is.
Én és a könyv
De persze, ez mégis csak egy igazi könyv. Minden cseppje irodalom, ráadásul a szebb fajtából való, amikor egyetlen tőmondaton belül olyan képi világot teremt az író, hogy érzékszerveink azonnal működésbe lépnek. Kontrollálatlanul. Magunkra hagyva. Egy fényképalbum nézegetéséhez, felületes lapozgatásához ugyan nem, de annak megértéséhez - főleg ha valamiféle érintettség is fennáll - magányra, elmélyült számvetésre van szükség. Ahogy ehhez a könyvhöz is. Olyan világba kapunk betekintést, ami zavarba ejtően intim, ugyanakkor nagyon is közérdekű. George Szirtes metsző őszinteséggel fedi fel édesanyja gyengeségeit és az azokat kompenzáló erősségeket, amelyek együtt olyan karaktert teremtenek, ami bőven beteljesíti egy kalandregény főhősével szembeni minden elvárásunknak. De még ha csak kalandregényről lenne szó! Ez sokkal több és egyben sokkal kevesebb is annál. Ez egy merész írói vállalkozás, melynek fogadtatása előre nem prognosztizálható, legfeljebb sejthető. Kétélű, bizonytalan fegyver, ami könnyen fordulhat a megalkotói ellen, elvégre miért is lenne kíváncsi bárki egy ismeretlen nő, anya, feleség életútjára. Miből sejthető, hogy egy asszony, aki valakinek fontos, más számára is az lehet? Igen, ez valóban merész. Ám az író eképpen fogalmaz a könyvben:
A fényképek (...) pillanatra szóló megállapodások. A tér, amelyet a fényképész és a fényképezett megoszt egymással, szent tér."
S bár egy memoár szereplői közé sem férkőzhetünk be, szemlélőkként mégis sokkal többet kaphatunk általa, mint amire vélhetően számítunk. Különösen akkor igaz mindez, ha az írója által megteremtett világ valahol találkozik a mi világunkkal.
Piros
