Sajátos felfedezőutam folyományát szeretném ezennel megosztani, ami egyáltalán nem volt kézenfekvő, egymásból logikusan következő események láncolata, nálam mégis úgy alakult, hogy a kettő, mármint a könyv és a film hatasára felkaptam a fejem egy bizonyos korszak bizonyos eseményeire. E bejegyzés két főszereplője Gárdos Péter Hét mocskos nap című regénye, valamint az Armando Iannucci rendezésében napvilágot látott Sztálin halála című film. Nem bolondultam meg! Tisztában vagyok vele, hogy a két műnek az ég világon semmi köze egymáshoz, de mivel tudjuk, hogy minden regény és minden film pontosan annyiféle, ahány olvasója/nézője van, így engedtessék meg, hogy párhuzamot vonjak közöttük, mégpedig Berija kapcsán.
Lavrentyij Pavlovics Berija a szovjet titkosszolgálat vezetőjeként, valamint miniszterelnök-helyettesként nagy erőkkel vetette bele magát a Sztálin halála utáni hatalmi harcokba. Berija kegyetlen módszerekkel, a nőkkel szembeni szexuális abúzus eszközeivel, az elrettentés politikájával igyekezett tekintélyt és elismerést kivívni magának, mellyel sem kollégái, sem Sztálin bizalmát nem sikerült maradéktalanul megnyernie. Berija tipikus ragadozó alkat volt. Nem csoda, hogy bizonyos összeesküvés-elméletek szerint Berijának nem kevés köze lehetett Sztálin halálához.
Gárdos Péter - Hét mocskos nap
A regényt egészen röviden fogom ismertetni, hiszen ennek a bejegyzésnek az apropójából most csak a könyv bizonyos részletének van jelentősége, de azt mindenképp szeretném leszögezni, hogy nálam abszolút toplistás lett a Gárdos Péter által elénk tárt napok története. Több szálon futó cselekmény lévén azt hittem, majd csak szorgalmas jegyzetelés árán tudom követni a fonalat, de erről szó sem volt. Következetesen, jól érthetően és lineárisan épül fel az egész, úgyhogy nem kellett visszalapozgatásra fecsérelnem az időmet.
1902. Szende Pál szervez egy kis légyottot magának Berlinben, ami azonban meghiúsul. Pál nem arról híres, hogy veszni hagyjon egy szépnek ígérkező délutánt, így útnak indul arra, amerre a lába viszi. E céltalan bolyongás után végül az orosz Tureckoj családnál köt ki, amikor is intim kapcsolatba kerül a két nővérrel, Tatjanaval és Olgával. Ahogy minden egyes fejezetben, így a következőben is ugrunk időben és térben egyaránt. Ezúttal egy másik nap eseményeit ismerhetjük meg, Szvetlánáét, aki összekeveredik a vérszomjas Berijával. Berija három fényképet is készít a kiszolgáltatott lányról, ezek a fényképek pedig éveket, évtizedeket járnak be, miközben kézről kézre kerülve változtatják meg gyökerestül az útjukat keresztező személyek életét.
Gárdos zseniálisan bánik a szavakkal, a leírások olykor húsba metszően fájdalmasak, majd a következő pillanatban mosolyra húzzák a szánkat. Végigvezet száz éven anélkül, hogy egy percre is megfordulna a fejemben, hogy kiszálljak ebből az időgépből. A legnagyobb hatást a könyv alapvetése, Szvetlana és Berija találkozása gyakorolta rám, így nem véletlen, hogy ettől a ponttól nehezen tudtam elszakadni. Leginkább Berija személyétől.
Armando Iannucci - Sztálin halála
Szeretem, ha egy könyv továbbgondolásra sarkall. Azokért a regényekért pedig egyenesen rajongok, amik arra késztetnek, hogy újabb és újabb információkra tegyek szert. A Hét mocskos nap pont ilyen. Számomra Berija alakja hozta meg ezt a tanulási vágyat, hiszen hiába is próbáltam előhívni az iskolai emlékeimet, nem sok foszlány maradt meg a szovjet titkosrendőrség első emberéről. E kutatómunka során - egészen véletlenül - bukkantam rá a Sztálin halála című filmre, ami nem kimondottan Berijáról szól ugyan, de úgy gondoltam, talán mégis sokat megtudhatok az ő Sztálin regnálása alatt és után betöltött szerepéről.
Közel s távol sem dokumentumfilmről van azonban szó. Ez kérem szépen, egy vígjáték, és nem is olyan rossz, mint amire számítottam. A nagy történelmi alakok rekonstruálása a mozivásznon mindig kettős érzéseket kelt bennem. Kíváncsi vagyok, hogy mégis miképp tudja a rendező az adott karaktert hitelesen visszaadni, ugyanakkor eleve szkeptikusan kezelem ezt a törekvést. E film esetében egyáltalán nem sikerült olyan színészeket találni, akik kicsit is emlékeztetnének az eredetiekre, de itt nem is ez adja a mozi pikantériáját, így részemről abszolút megbocsátható.
A filmet 2017-ben mutatták be, majd Oroszországban be is tiltották. A hivatalos indoklás szerint azért, mert Zsukov marsallt egy arrogáns baromnak ábrázolja, ám vélhetően sokkal több áll ennek hátterében. A film abszurditása ugyanis közelebb áll a valósághoz, mint hinnénk. A rendező korábban úgy nyilatkozott, hogy a munka legnehezebb része az volt, hogy valamelyest árnyalni tudja a rendezői fikciónak, paródiának, szatírának tűnő, alapvetően nagyon is valósághű részleteket. (Kép forrása: port.hu)
Nem szabad megfeledkezni arról, hogy angol rendezéssel van dolgunk, ami eleve ad egy sajátos ízt ennek a fogásnak. A bizonyos jelenetekben ott virító angol feliratok például sokak számára okoznak hitelvesztést, viszont a rendező semmit sem bízott a véletlenre, és mivel erősen áthallásos a mai politikai viszonyokat illetően, egyszerűen helyén kell kezelni a filmben feltűnő körülményeket.
A szereplőknek semmi más dolguk nem volt, csak túlzásba vinni a történelem írta forgatókönyv mozzanatait, és kiélezni saját karakterük gyengeségeit. Így lett Hruscsov egy pattogó nikkelbolha, Malenkov egy marionettbábu, Molotov egy szánalmas szélkakas. Csak Berija volt pont olyan, amilyen: szélsőséges és kiszámíthatatlan.
Elég lendületesen indul, a poénok olyanok, amik szabályosan fájnak. A film első perceitől ránk zúdul a szánalomat keltő abszurditás, ami végigkísér minket az utolsó pillanatig. Tagadhatatlan, hogy a moziélmény jócskán belassul a film közepétől, mégis fenntartja az érdeklődést már csak azért is, mert a néző - akár nagyon minimális háttérismerettel is - tudni akarja, mit lehet ebből kihozni.
De Berija karakterét megragadva bennem azért támadt némi hiányérzet, mert bár nagyjából pont úgy festett a filmvásznon, ahogy Gárdos könyve alapján elképzeltem, mégis sokkal mocskosabb jellemet vártam, s ezzel együtt sokkal jobban készültem haragudni rá, mint amennyire sikerült (persze ez legyen az én bajom!). Gombóc Artúrra emlékeztetett, és ezt a képzetet sehogy sem tudtam elvonatkoztatni tőle, pedig a rovásán nyilván több van, mint a csokizabáló jómadárnak. Ebből az következik, hogy a film elérte a célját, és mivel okító szándék valószínűleg nem vezérelte a rendezőt, tanulni nem ebből a filmből fogunk. A Központi Bizottság bűnei ismert tények a történelemkönyvekből, ezek hiteles megismerésére vonatkozó mindennemű igényünket egyszerűen el kell engedni, hogy élvezni tudjuk a látottakat.
Jó szívvel ajánlom mind a regényt, mind a filmet, és ugyanitt keresek az NKVD-ről, illetve Berijáról szóló hiteles olvasnivalókat :)
Piros
Ha tetszett a cikk, bátran oszd meg barátaiddal!
Ha további ajánlókat és könyves tartalmakat is olvasnál tőlünk,
kövess minket a Facebook-on és/vagy
az Instagramon @konyveskertunk_blog néven!
