Annyi minden kavarog bennem. Kusza gondolatok, egymásnak feszülve, ölelkezve, vadul csapkodva egymást. Rengeteg gondolat és egyik sincs a helyén. Éjjel fél egykor már alig bírom nyitva tartani a szememet, ez a vékony kis könyv valóságos nehezék a kezeimnek, de nem, nem tudom letenni. Már csak tíz oldal van vissza, amikor Annuska megjelenik rég elhagyott szülőházában. Holnap folytatom. De nem, mégsem hagyhatom félbe épp most. Izgatottságnak semmi nyoma, észreveszem, hogy ugrálok a sorokon, már nem akarok minden szót magamba szívni, egyszerűen csak tudni akarom, hogy ér véget ez a történet. Vagy csak túl akarok lenni rajta. Az utolsó soroknál már levegőt sem veszek, az utolsó kép, beleég az elmémbe. Alig múlt fél egy, én pedig egy történettel gazdagabb lettem, ugyanakkor elveszítettem az emberekbe vetett hitem egy apró darabkáját. Hát, tényleg így kellett ennek lennie?
Szabó Magda páratlan hagyatékkal gazdagította a magyar irodalomtörténetet. Sikerét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy művei itthon és külföldön is töretlen népszerűségnek örvendenek. Sokoldalú szerzőként verseket és drámákat is írt, de neve regényíróként vált halhatatlanná számunkra. Műveinek középpontjában a lélek, pontosabban a női lélek útvesztői állnak, főhősei szinte minden esetben jellemfejlődésen átesett nők, akik olyan örökséget hordoznak múltjukból, amelyek egész életükre hatást gyakorolnak. Szabó Magda a női sorsok igaz mesélője.
Lélekharangok kondulása
Annuska már a születése pillanatában rossz fát tett a tűzre: lánynak született. Bűnét sohasem tudta tisztára mosni az apja, Máthé István lelkész előtt. Az anyja a szülés után megtébolyult, nem törődött vele, ő pedig a szeretet iránti vágytól vezérelve lázadni kezdett. Lázadása verésekben lelt válaszra, lépteit az apja ütéseitől való félelem kísérte. Kilenc éve járt utoljára a szülővárosában, azóta felnőtt nővé érett. Anzsu segítette a szökését anno, és most hozzá igyekszik a viszontlátás örömében bízva.
Mindeközben a szülői házban szokásos csend honol. Itt a halál feloldozás, a temetés pedig csak egy kötelező szertartás. Az életet dicsőítő örömök, díszek, élvezetek nélküli lét, a teljes apátia bezárta a ház lakói előtt a külvilágra nyíló kapukat. Számukra Annuska az egyetlen odakintről. Az ő hiánya egyúttal megkönnyebbülés és végtelen fájdalom. Létezése a megsemmisüléssel karöltve sújt valaha volt családjának minden tagjára.
A családi pókháló szövevényességében mindenki mélyen rejtőzködik, valóságos árnyakként kerülgetik egymást. Annuska elevensége, szikrázó életösztöne és igazságérzete sehogy sem illett ebbe a képbe. Így vált Annuska fekete báránnyá a maga tisztaságával és őszinteségével egy olyan környezetben, ahol mindenki álarcot visel legmélyebb keserűségének és bűnösségének leplezésére.
Bűnök és bűnhődések
A történet egy férfi uralkodó jelleme által megtört fiatal lányról szól. Mondjuk csak ki bátran! Egy bántalmazott lányról, akiről - Anzsun kívül - mindenki elfordította a tekintetét. Volt, aki félelemből, volt, aki érzéketlenségből, de nem voltak hajlandók tudomást venni a lány kiszolgáltatottságáról. A bántalmazó kapcsolatok tökéletes bemutatása. És mindehhez részletgazdag jellemleírásokat is kapunk, amelyek oldalról oldalra bontakoznak ki előttünk. Külön érdekesség, hogy a könyv cselekménye minimális, a történet egyetlen nap leforgását mutatja be, a temetés napját. Párbeszéd alig akad a regényben, minden fejezet egy-egy kulcsfontosságú szereplő gondolata, amelyeket összefésülve megkapjuk a történet egészét. A különböző nézőpontok különböző stílusban szólalnak meg, a belső hangok jól körülírható személyiségeket körvonalaznak. Szép lassan áll össze a kép, és közben vezeklünk. Már-már én szégyellem Árpád szavait. Az apa bűnösségének megnyilvánulásai valóságos istenkáromlás. Jankára végtelenül haragszom, az özvegy Décsy nénit pedig szívből szánom. Ez volt a büntetésem azért, mert Annuskával minden pillanatban együtt éreztem. Akkor is, amikor ámulva csodálta a márványt, és akkor is, amikor képtelen volt bármit is érezni anyja koporsója fölött állva. Mégis milyen gyerek az ilyen? Olyan, aki világ életében éhezett az anyja és apja szeretetére. Olyan, aki tehetséges festő is lehetett volna, de a tehetsége által életre hívott vágyakozásáért is pofont kapott cserébe. Olyan, akinek egyetlen értékes holmiját, drága ezüst kanalát elnyelte az önzés és becstelenség. Olyan, aki mások bűnei miatt volt kénytelen bűnhődni egész életében. Úgy állt ott kilenc év után, mint egy elítélt, aki megmenekült a bitófától.
És a családtagok? Ők nem menekültek meg semmitől. Annuskától sem, hiába nem látták évek óta. Az élet maga után hagyta súlyos lábnyomait az érzelmileg sivár kőporban: ürességet, kielégítetlen zsarnokságot, viszonzatlan szerelmet, félelemből táplált megvetést, ami valósággal kínoz. Ez pedig igazi büntetés a bűnösök és a néma cinkosok számára. Ők azok, akik saját maguktól sem tudnak menekülni. Az idő kereke nem visszaforgatható, a döntések, a kimondott vagy visszanyelt szavak nem törölhetők, nem hívhatók életre akkor és ott, amikor és ahol épp szükség lett volna rájuk. A tettek, amelyekkel Annuskát megbántották és meglázták, örökre személyük részévé vált.
Én és a könyv
Embert próbáló lélektúra. Ez jutott eszembe azon a bizonyos éjszakán, amikor befejeztem a könyvet. Nem haladtam túl jól az olvasással, hiszen minden túlzás nélkül néha fájtak Szabó Magda szavai. Olykor kötelezőnek éreztem, hogy haladjak a történettel, máskor meg szívtam magamba az információkat. Életszagú, meghökkentő és szókimondó. Őszinte melankólia lett úrrá rajtam, és egy pillanatra kétségbe vontam az emberiesség mindent legyőző erejét. Aztán újra és újra lepergettem lelki szemeim előtt a záró képet, a mélabús, ám reményt keltő lezárást. A történet végül is bárhogy folytatódhat, az átütő bátorságpróba megtörte Annuska félelmeit, ez pedig kicsit könnyít a rossz érzéseken. Valószínűleg Annuska is így gondolkozott e meghatározó nap végén, amikor a Budapest felé tartó vonatra felszállt...
Haladó Szabó Magda-olvasóknak ajánlom, kezdőket óvatosságra intek. Viszont kihagyhatatlan. Mindenkinek olvasnia kell legalább egyszer az életben.
Piros
