Frida Kahlo kiállítása 2018. július 7-től 2018. november 4.-ig tekinthető meg a Magyar Nemzeti Galéria C épületében. A kiállításon harmincöt darab képet láthatunk a mexikói festőnőtől melyek festményeket és grafikákat egyaránt tartalmaznak

A kiállító terembe lépve megérezzük a terem vad lüktetését, átérezzük Mexikó pezsgő életét, kulturális sokszínűségét melyet az azték és az indián kultúra egyedi összhangja érzékeltet. A tárlaton bemutatásra kerül Frida Kahlo munkássága, életútja továbbá több rétegekből álló bonyolult lelki világa is melyek mind alaptémáját képezték műveinek. Képei között szerepel számos önarckép, portré, valamint csendélet tematikájú alkotás is.

A kiállított műalkotásokon együttesen jelennek meg a folklorisztikus, mexikói hagyományokat bemutató motívumok, valamint a hétköznapi élet primitivizmusát megjelenítő szimbólumok. Valamennyi képen láthatóvá válik az élet ciklikus körforgása továbbá az élet múlandósága. Megjeleníti az élet és a halál kettősségét, ezzel jelezvén azt, hogy a festőnő elfogadja az élet törvényszerűségeit, ugyanakkor a halál szerepét ironikusan ábrázolja, gyakran csak felsejlik az alkotásain a halál szimbóluma.

Képein az élet múlandóságát a fekete humor groteszk elemeivel vegyíti, melynek gyökere a lelkében zajlódó folyamatokban keresendők. Az alkotásokon a művésznő élénk színeket használ, a kontrasztosabb és egyben meghökkentőbb hatás fokozására ezeket további komplementer színekkel egészíti ki, afféle festékbombát dob a művészetkedvelő közönség elé.

Frida Kahlo képein nem az álmokat, az elképzelt boldog jövőt jeleníti meg, hanem szürrealista módon ábrázolja korának nyers valóságát. Ábrázolásmódjában éles, körülhatárolt vonalvezetés jellemzi, mely így a képek életszerűségét, valódiságát mutatják meg. Műveit személéve átérezzük a festőnő mély fájdalmát, el nem mondott érzéseit.

Rengeteg önarcképet festett élete során hiszen önmaga megfestése volt az egyik legkedveltebb témája a művésznőnek. Az önarcképek elkészítésével személtette életének főbb állomásait, traumáit melyek múlását arcvonásainak megváltoztatásával érzékeltette. Élete előrehaladtával gyakran festette ugyanazon arcképeit újból, ezzel is jelezte az idő és fájdalmának nem múló erejét. Inspirációját a saját életéből szerezte, a keserű fájdalom, a magány és a csalódottság érzése valamennyi alkotásán fellelhetőek. Érzékelteti azokat a testi-lelki kínokat, melyek egész életét végig kísérték. Az önarcképekről mégis mérhetetlen erő és kitartás sugárzik egy olyan nőről, akit az életben maradás motivál. Olyan nő tekint vissza ránk ezekről a festményekről, aki az elszenvedett sorscsapásokból merít erőt és épít új alapokat az utókor számára. Ez a fajta élni akarás tárul elénk A törött oszlop (1944) és a Reményt vesztve (1945) című alkotásában.

 Törött oszlop (1944) című alkotása (forrás: Pinterest)

Képein az élet és a halál kettősségén kívül, megtalálhatóak a hazaszeretet szimbólumai is, szenvedélyesen szerette szülőföldjét, népét és kultúráját. Pályafutása során számtalanszor próbált elszakadni hazájától, azonban a képein fellelhető mexikói szimbólumok a múlni nem akaró honvágyáról tesznek tanúbizonyságot.

Ezt példázza az Önarckép majmocskával (1945) című műve. (forrás: Pinterest)

Képein a már említett azték és indián kultúra vallási szimbólumai is fellelhetőek, ezek megjelenítésével a művésznő Mexikóváros kulturális örökségét kívánta bemutatni festészetében. Kiemelendő ebben a témakörben a Csendélet papagájjal és zászlóval (1951) című festménye.

A portréin ábrázolt személyek olyan hétköznapi emberek, hétköznapi élethelyzetekkel akik mentalitásukkal, életfelfogásukkal, személyiségükkel hatással voltak a Frida Kahlo művészetére, ezáltal további inspirációs forrást jelentettek az alkotó számára.

Kahlo háláját kifejezve készítette el ezeket a portrékat. A tárlaton is megtekinthető portrék többek között Luther Burbank (1931) és Eva Frederick (1931) elnevezésű, valós személyekről készített képei.

Eva Frederick meghatározó személyiség volt Kahlo életében, ugyanis a hölgyről még akt portrét is készített, mely azért tekinthető kiemelkedőnek, mert ebben a korban mind az afroamerikai szereplők ábrázolása, mind azok erővel való felruházása kuriózumnak számított. A festőnő ebben a tekintetben is meghaladta korát, ugyanis nem kötötték a különféle társadalmi konvenciók.

A portrék sajátos jellegzetessége továbbá, hogy a művésznő azok elkészítéséhez nem használt vázlatokat, kisegítő vonalakat, hanem egyből élesben, skicc rajzolás nélkül vázolta fel a megjelenítendő személyeket. Külön érdekessége ezen képeknek, hogy utólag sem szorultak javításra, ugyanis a képeken kellő pontossággal kerültek feltüntetésre az arányok. Ez a jellegzetes ábrázolásmód is a művésznő profizmusát támasztja alá. Jól példázza ezt a technikát az Akt (Aby Weber, az unokatestvérem) (1930) című képe.

Frida Kahlo pályafutása végén csendéleteket festett, ezek szintén megtekinthetőek a tárlaton. A csendéletek elsősorban gyümölcs és virág kompozíciókat jelölnek, azonban ezen alkotások is többlet tartalommal bírnak. A festményeket alaposabban megvizsgálva észrevehetők a nőiesség, az anyaság szimbólumai. A művésznő csalódottságát és elveszett álmait jeleníti meg A nap és az élet című 1947-ben készült képen. Soha nem múló fájdalomként ábrázolja meg nem született gyermekét. Az anyaság iránti sóvárgását Az élet virága (1944) című alkotása példázza, ahol a női szervek szimbólumként való felhasználása figyelhető meg. Képein megjelenik személyes tragédiája melynek feldolgozását egyedül a festészetben tudta kifejezésre juttatni; ezt mutatja be a Henry Ford Kórház (1932) című képével, melyen az abortusz traumáját szemlélteti.

A kiállítást végig járva az alábbi gondolatok fogalmazódnak meg bennük: Frida Kahlo egy összetett, mély érzésű, szeretetre és elfogadásra vágyó nő volt, kinek az élet nem adta meg az anyaság megélésének csodáját, ennek ellenére mérhetetlenül nagy erő és kitartás jellemezte a művésznőt, melynek ereje a festményeiben is érződik.

Frida Kahlo az erő és a nőiesség szinonimájaként jelenik meg, kinek művészetét misztikum övezi, kinek személyi kultusza olyan erővel bír, hogy az a mai napig inspirációs forrásként szolgál a művészek számára; akit egyszeri, megismételhetetlen és utánozhatatlan művészként tartanak számon.

A kiállításon bemutatott képek összegezve bámulatosak, magával ragadók és csontig hatoló érzékiséggel bírnak, melyek úgy hatnak érzékszerveinkre, mint az izzó parázs. Egyaránt érzékeljük a felszín alatt szunnyadó erőt és a tekintélyt parancsoló méltóságot.

Detti