Végre egy könyv, ami sok tekintetben kilépett a klasszikus világháborús keretekből. Végre valaki megkocogtatja a kissé opálossá vált lencsét a szemüvegünkön, hogy figyelmeztessen, Auschwitz nem csak zsidókat nyelt el azokban a borzalmas években, a gyűlölet és az üldözés pedig nem kizárólag a koncentrációs táborok feltöltésében nyilvánult meg. Végre megszólalt egy roma és egy genetikailag selejtesnek megbélyegzett "őrült", akik menekültek a számukra túlélhetetlen elől. Michael Morpurgo Flamingó fiú című könyvéről szóló ajánlónkat hoztam mára. (Kép: moly.hu)

Ahogy a könyv invitál

Lehet, hogy a nyár teszi vagy csak simán hihetetlen érzékkel nyúlok a jó könyvek után (illetve inkább ők utánam), de az elmúlt hetekben csak olyan regényeket olvastam, amik legfeljebb két napomat vették igénybe, annyira lendületesek, olvasmányosak és szerethetők voltak. Nem volt ez másképp a Flamingó fiúval sem.

Mindig is az volt a bajom a második világháborús könyvekkel, hogy szinte már semmi újat nem tudtak adni.  A legtöbb hasonló tematikajú regény fő vonala a zsidóüldözés, és az emlékeztetés arra, hány millió zsidó veszett a koncentraciós táborok gázkamráiban vagy felemésztett tömegsírjaiban. Nagyon is fontos a téma iránti figyelem állandó fenntartása, és pontosan ezért örültem meg annyira, mikor kiderült, a Flamingó fiú más. Hatalmas kíváncsisággal vetettem bele magam.

Vincent kalandos útja a közel múltban kezdődik és a jelenben végződik. Ahogy ő fogalmaz, körbeér. Amikor elindul a dél-franciaországi Camargue felé, hogy megkeresse Van Gogh egyik képének helyszínét, egy régi tanmese alapjan elhatározza, hogy a megérzéseire, ösztöneire és az út kanyarulataira bízza magát. A kimerítő és végeláthatatlan út azonban nem várt meglepetést tartogat számára, mely során egy közeli mocsárvidéken talalható farm átmeneti vendége lesz. A történet pedig itt kezdődik igazán, hiszen  a házigazdák, Renzo és Kezia múltjának megismerésével Vincent új alapokra helyezheti eddigi életét. A köny nagy része Kezia, az ötvenes éveiben járó roma asszony, valamint Lorenzo, a hasonló korú autista férfi nem mindennapi kapcsolatának elmesélését teszi ki.

Együtt a világ ellen

A regény bővelkedik a szimbolikus tartalomban. A flamingók a sekélyebb vizek gázlómadaraként hatalmas csapatokba verődve élnek. A mocsarak csodálatos ékei, hálásak, hűségesek és érzékenyek. Akárcsak Renzo, az autista kisfiú és férfi, aki korlátai ellenére bölcsen és gyorsan képes reagálni a legsürgetőbb pillanatokban is. A szegényesnek tűnő felszín alatt mindig megtalálja a legőszintébb, legmélyebb értékeket, és foggal-körömmel ragaszkodik is hozzájuk. Feltétel nélkül, hálával. Makulátlan lelkét  próbára teszi ugyan a háború, de ő mindezek ellenére, saját lehetőségeihez mérten, a megvetettség vagy a gyűlölet legapróbb szikrája nélkül veszi fel a harcot.

Kezia a cigánykaraván lakója, nem tartozik sehova igazán. A világon bárhol letelepedne, de otthonra  szinte sehol sem találhat, főleg nem akkor és ott, amikor és ahol az üldözés eszméje szab fekete köntöst a többség szívére. Az édesapja faragta körhintán, örökös körforgásban érzi leginkább, hogy él, ám mintha a kirekesztettség centrifugális ereje lökné egyre távolabb az emerektől, úgy apad fokozatosan a reménye is, hogy őt valaha elfogadják.

Ilyen körülmények között találkozik Lorenzo és Kezia, a szeretni vágyó fiú és a szeretetre éhes lány.

Kezia előtt csak nagyon lassan válik világossá, hogy üldözik, ráadásul ok nélkül, pusztán vak meggyőződésből. A két főhős családjának összekapszkodása és kitartása távol tudja tartani otthonuktól a világháború borzalmait. A megszállt városban ugyan nem dúlnak harcok, csak a tizedes városhatárban felállított ágyúja emlékeztet a halál fenyegetésére, de mintha valami furcsa, megmagyarázhatatlan erőnek köszönhetően ez a vidék mindvégig teljesen érintetlen maradt volna.

Bizalom. Hit. Remény. Ott motoszkálnak a fojtogató némaságban és az örjítő hangzavarban. Egy barát képében, aki az ellenség soraiból lép felénk vagy egy gyermekben, aki még nem hiszi el, hogy a gyűlölet mindent végérvényesen átírhat. És minden beteg testben, minden sérült szárnyban, amelyek ha megfelelő gondoskodást kapnak, a repülés képessége nem lesz álom többé.

A könyvben csak érintőlegesen esik szó a koncentrációs táborról, de azt sem az ott átélt események kapcsán, hanem az otthon maradtak szemszögéből. Mintha egy rémálom képe lenne, mintha abból a bizonyos külvilágból való volna, ami nem képes behatolni ebbe a zárt egységbe, amit a farmon élők alkotnak és védelmeznek elszántan.

Én és a könyv

Belegondoltál már abba, mi lenne, ha a nyomodba eredne egy egész hadsereg a szemed színe miatt? Ha meg akarnának fosztani a látastól, hogy így büntessenek? Ha lesütött szemmel kéne járnod, nehogy meglássák a célkeresztet a pupilláid körül? Én bizony ezen morfondíroztam a könyv után. Meddig tud fajulni a gyűlölet? Van-e egyáltalán a gyűlöletnek reális alapja? Hordozhat-e igazságosságot? A történelem nem ad egyértelmű választ ezekre a kérdésekre. A politika is képtelen magyarázatot adni. A társadalom egésze is hallgat e kétségek kapcsán. Hol van mégis az őszinte válasz? Benned és bennem. Egy elnéző mosolyban, egy megértő biccentésben, egy erős ölelésben. Egy sajat készítésű körhintában, amire boldogan felülteted a barátaidat és azokat, akik az ellenséget látják benned. Ott van e körhinta minden darabjában, amit óriasi vihar zúzott szét ugyan, de ami kellő türelemmel újra összerakható.

Szívem szerint mindenkinek ajánlanám a könyvet, de tudom, a második világháború (elfelejtett) üldözötteinek történetei iránti nyitottság sokak számára még bőven tanulandó. Mondjuk e könyv lehetne az első lecke.

Piros