Könyves Kertünk

Könyvek és Kultúra Kompromisszumok nélkül

Bruce Dickinson - Mire való ez a gomb?

2018. december 06. 09:00 - PIr0s

Az "Iron Maiden futómű" kézikönyve

Azon kevesek egyike vagyok, akiknek fogalma sem volt arról, hogy az Iron Maiden frontembere hivatásos pilóta. Sőt, messzebb megyek! Ha valaki kb. két héttel ezelőtt azt mondja nekem, hogy Bruce Dickinson olyan menő, hogy egy Boeing 747 típusú repülőgéppel turnéztatta zenekara legújabb lemezeit, két kérdés ütött volna szeget a fejembe:

Hogy tehet szert valaki manapság egy utasszállítóra?

és 

Ki az a Bruce Dickinson?

Helyzetemet súlyosbítja, hogy bár olyan emberrel kötöttem össze az életemet, aki a szó lehető legszorosabb értelmében kőkemény Iron Maiden rajongó, én mégsem fordítottam különösebb figyelmet ennek a buzgalomnak a megértésére. Mielőtt azonban a férj oktató jelleggel a kezembe nyomta volna Dickinson önéletrajzi írását, a menekülésben bízva az utolsó szó jogán emlékeztettem rá, hogy a könyvet tőlem kapta, szóval nem kell bizonyítania semmit. De ő hajthatatlan volt, én meg nem hagyhattam, hogy a jóban-rosszban kitartó fogadalmunk hatálya csak addig terjedjen, amíg Bruce Dickinson életműve el nem választ.

Örök hálám a férjemnek a noszogatásért!

dsc_8211.JPG

Bruce Dickinson önéletrajzi könyve 2018 nyarán jelent meg Magyarországon a Helikon Kiadó Trubadúr sorozatának részeként.

A kiadó ajánlja: "Mire való ez a gomb? című könyvében arról a hullámvasutazásról ír, amit életnek hívunk. Egyéni hangvételű önéletrajzában részletesen beszámol kalandos gyerekkoráról, az Iron Maiden felemelkedéséről, a sötétség erőinek megidézéséről, a vívás filozófiájáról, a Boeing gépek világáról, és arról, hogyan tessékelte ki életéből a hívatlan vendégként érkező rákot.

Intelligens, vicces, őszinte memoárjából teljes képet kapunk egy igazi rock-ikon életéről, érzelmi és mentális világáról. Bruce Dickinson élettörténete nem csupán az Iron Maiden-rajongóknak nyújthat inspirációt."

Az el nem tékozolt idők

Dickinson szerint nincs olyan pillanata a gyerekkornak, amiből később ne lehetne vastagon profitálni. Bruce számára - stabil szülőkép híján - a nagyapja és John bácsikája szolgált gyümölcsöző befektetéssel gyerekkorának meghatározó éveiben. Nagyapjától megtanult sportszerűen küzdeni, még akár a legreménytelenebb helyzetben is, John-tól pedig megtanult rajongani a repülőgépekért.

Kamaszként átvészelt egy northamptonshire-i bentlakásos iskolát, és amíg próbálta definiálni a kapcsolatát az emberekkel és Istennel, nagyszabású álmokat szőtt. Míg azonban a gyerekkori álmainkat amolyan emberi vastartalékként őrizgetjük személyiségünk egyik jól eldugott zugában, Bruce természetes lendülettel (na, jó... és egy kis mázlival) araszolt egyre közelebb azokhoz.

Eljátszott a gondolattal és persze a kézzel festett műanyag katonáival, hogy világot megváltó csatákat vív. Később, az internátus vívócsapatának tagjaként, valamint a hadseregben valóban megismerkedett a fegyverforgatás mesterségével, és életre keltette magában azt az angol hazafit, aki az apja ping-pong asztalán számtalanszor kirobbant waterloo-i csatában nyert el katonai érdemeket.

Elhatározta azt is, hogy űrhajós, de minimum pilóta lesz, amihez - úgy érezte, - nem árt saját készítésű szerkezetekkel is előrukkolni. Hogy ma repülőgéptulajdonos és pilóta, elég jól illusztrálja a repülő tárgyakkal kapcsolatos terveinek alakulását.

Aztán kipróbálta a színpadot is, bár egyelőre csak egy-egy színházi darab erejéig és ha nem is lett belőle színész, legalább élvezte az előadásokat.

Belekóstolt a kőműveskedésbe, az apja vállalkozása által megismerkedett az autószereléssel, vágyott autóversenyzői karrierre is és tízévesen egy Casuals nevű rockbandával tömte a pattogatott kukoricát a sheffield-i moziban. Ez mondjuk az énekesi karrierjét annyira nem, de menőségét életstílusát mindenképpen előrevetítette.

Hamar világossá vált számára, hogy sok mindenben tehetséges, vagy legalábbis elismerésre méltó lelkesedést tanúsít bizonyos dolgok és tevékenységek iránt, de abban ő is és a környezete is biztos volt, hogy két dolgot egyáltalán nem kéne erőltetnie: az úszást és az éneklést.

Az "elme színháza"

Bruce életének első mérföldköve volt az internátusban alapított, nagyjából négy egész percet megélő zenekara, aminek keretein belül egy Beatles dal rekonstrukciójával próbálta megmutatni tehetségét a dobolás színterén. A céltalan csörömpölés, a hamis szólamok és a csapat teljes szétesése arra késztette Bruce-t, hogy az első próbájuk alkalmával csak úgy beleordítson a semmibe, mintha azzal megmentené a Beatles és a saját becsületét. A csapat abban a pillanatban új énekesre lelt.
Mivel azonban nincs az a vizelettel összefőzött zöldbab, ami ne vonná maga után az internátusból való elbocsátást, Bruce énekesi karrierje hamar félbeszakadt. Szerencsére csak rövid időre. Új középiskolában folytatta tanulmányait, a zene világa pedig visszavonhatatlanul beszippantotta. Olyan, a szakmában ma is óriásoknak nevezhető eladóak munkásságával csillapította a zene iránti étvágyát, mint a Deep Purple vagy a Black Sabbath (utólag is boldog születésnapot, Ozzy!)

A következő állomás a Paradox-ról Styx-re keresztelt formáció volt és kezdetét vette a kilincselés a cigifüstös kocsmák tulajdonosainak ajtaján. Egy-egy hamburgeren, meg nevetséges nézőszám előtti fellépésen kívül azonban nem nagyon kaptak semmit fizetségül, így aztán a lelkesedés is alábbhagyott. Dickinson felvételt nyert az egyetemre, és olyan új lehetőségek kapui nyíltak meg előtte, amik aztán végérvényesen pályára állították. Speed és Shots néven alapított újabb zenekarokat, énekhangját egyre szélesebb körben azonosították a bandáival, elkészült az első demó is és a füstös kocsmák után valódi koncerthelyszínek adtak otthont a heavy metal sajátos értelmezését bemutató performanszoknak. Hála Bruce kivételes kreativitásának és a marihuánának, a Shots imidzsének oltárán impulzív színpadi megjelenések ötletét áldozta fel. Így született meg az "elme színházának" gondolata, ami egyébként a mai napig meghatározza az Iron Maiden egyedi karakterét.

Sör, mámor, Maiden

A Shots utáni Samson-korszak sok szempontból volt Bruce életében a legek két éve. Egyrészt megszületett a legelső stúdióalbuma Head On címmel. Ekkor fordította a legtöbb időt a sörrel és speeddel tuningolt alkotómunkára, de mindezek ellenére addigi pályafutásának legnagyobb sikereit érte el. Ami azonban a legfontosabb: ez volt a legutolsó állomás az Iron Maidennel való találkozás előtt.

Nagyjából úgy simult bele a Maiden csapatába, mintha legalábbis pontosan erre a szerepre született volna. A munka fonalát hihetetlen könnyedséggel vette fel és bár jókora önbizalommal robbant be a köztudatba, a háttérben zajló események során olyan zenei vizekre evezett, amelyek számára érintetlen területek voltak, és amelyek felfedezésére mindig is vágyott. Feszített tempó, komoly felelősség és a közönségnek való megfelelés nagy súlyt, ugyanakkor hatalmas motiváló erőt is szabadított a zenekarra. A siker egyértelműen a zsebükben volt, de az árát elég drágán mérték.

A végeláthatatlan turnék során idejük túlnyomó részét buszon, színpadon, forgatáson, ismeretlen városok szállodáiban töltötték. A túlzás nélkül világhírű srácok azonban a backstage-ben egészen hétköznapi gondokkal küzdöttek: fizikai megpróbáltatások és súlyos nézeteltérések tették döcögőssé a csúcs felé vezető utat. Egyáltalán nem egyedi eset, hogy egy zenekar tagjai időnként változnak, és az sem meglepő, ha ez összeférhetetlenség miatt következik be. Ahogy Dickinson váltotta Paul Di'Anno-t, úgy váltotta például Clive Burr dobost Nico McBrain. Érdekes képet kapunk egyébként az Iron Maiden hierarchiájáról, amiben Bruce központi helyet foglal el. Steve Harris-szel, a Maiden-t alapító basszusgitárossal komoly konfrontációk árán alkalmazkodtak egymás rigolyáihoz olyannyira, hogy a csapat húzóerejévé váltak. Ehhez persze az is kellett, hogy a legtöbb kreatív ötlet az ő fejükből pattant ki.

A hírnév, a turnézáró bulik, a drogok és az egész világon tetten érthető sikerek bizonyára irigylésre méltóan gondtalannak festik le a rocksztárok életét. De aztán az egyikük egy buli után megpillantja magát a tükörben, ahogy négykézláb mászva száraz zsemlét ropogtat egy hotel folyosóján és ráeszmél, hogy a zenekar szörnyszerű kabalafigurája, Eddie, sokkal felemelőbb látványt nyújt, mint aki a tükörből visszanéz rá így mindjárt 30 évesen. A gondtalanság abban a pillanatban minden bizonnyal új értelmet nyert Dickinson számára.

dsc_8221.JPG

"Ki az a Bruce Dickinson?"

A kérdésem egyébként jogos, hiszen sok olyan dologra derül fény a könyvében, amiről tényleg csak a legelvakultabbak tudnak. Vagy talán még ők sem. Ha azt mondanám, hogy az Iron Maiden frontembere

* vívó,

* regényíró (The Adventures of Lord Iffy Boatrace című könyv),

* forgatókönyvíró (az Aleister Crowley életéről szóló Chemical Wedding című film),

* saját dokmentumfilmje van (Flying Heavy Metal - Discovery Channel adásában),

* rádiós műsorvezető volt (Rock Show című műsor a BBC Radio adásában), valamint

* pilóta is,

biztosan sokan meresztenék rám a szemüket. 

Bruce különös gonddal szakított időt kamaszkora óta tartó szenvedélyére, a vívásra. Ha azt hisszük, hogy a sikermámor és a hasis alattomos és lassú butításának csapdájába esett, óriásit tévedünk. Ő ugyanis amikor épp nem a Maiden legújabb albumának felvételein sündörgött, edzeni járt és a vívás területén számos nemzetközi eredmény birtokosává vált. Az általa nagyon sokra becsült edzője, Vadászffy Zsolt megismertette a harcművészet lélektanával is, ami új dimenzióba helyezte Dickinson önmegvalósítással kapcsolatos elvárásait.

"A mester és tanítvány kapcsolatának evolúciójában egyszer csak elérkezik a megvilágosodás pillanata."

Azért ez egy magyar edzőtől, meg egy világhírű rocksztártól nem rossz.

Eközben sikeres pilótavizsgákkal bővítette egyéniségének színpalettáját. Tette mindezt olyan színvonalon, hogy évekkel később vett egy repülőgépet. Ez azonban még nem az utasszállítós korszak. Az nem sokkal azután vette kezdetét, hogy egy Boeing 757-es gépszimulátor kisegítő másodpilótájaként egyszerűen elkérték az önéletrajzát. Bruce Dickinson - született 1958-ban, az Iron Maiden ikonikus énekese - utasszállítók hivatásos pilótája lett egy repülőgépeket lízingelő cégnél. Szigorú munka- és készenléti idő kötötte őt a munkáltatójához, ám a ranglétrán hasonló könnyedséggel araszolt felfelé, mint ahogy anno belecsöppent az Iron Maiden csapatába: első tiszti státuszból egészen a kapitányságig vitte.
Szóval így tehet szert valaki egy utasszállítóra manapság! Nem kell ehhez más, csak elhivatottság, kitartás, szorgalom, pilótajogosítvány, egy "nyolcórás", bejelentett munkakör az Astraeus-nál, valamint egy mindkét fél számára előnyös lízingszerződés. Még arra sincs szükség, hogy a név rubrikájánál feltétlenül Paul Bruce Dickinson szerepejen az ember személyi igazolványában. A lehetőség tehát akár előttem is adott. Ez így fair, szerintem.

Míg újabb terepen fejlesztette magát - belátva, hogy egészen messziről kell elindulni ahhoz, hogy célt érjen - az Iron Maiden többi tagjából épp ezt az önkritikai szellemet hiányolta. 

"Zenekarok, cégvezetők, pápák és egész országok válnak saját hitrendszerük áldozatává. Illetve a saját sikerük áldozatává. Mivel minden bizonytalanságot ki akarnak iktatni, és olyan emberekkel veszik körül magukat, akik mindig egyetértenek velük, egy idő után elveszítik művészi integritásukat és stagnálni kezdenek."

Gyanús, amikor egy rocksztár kezd látványosan eltávolodni a zenekartól, ráadásul nem csak elméletben, de fizikailag is. Dickinson egyre több időt töltött a Maidentől távol, kapcsolatuk albumok készítésére és turnékra korlátozódott, kreatív igényeit pedig olyan zenészek mellett tudta kielégíteni, mint az a Roy Z, aki üzleti célok nélkül, a szívből jövő lelkesedés könnyedségével hozott össze sikerszagú gitárriffeket egy jó hangulatú sörözés megkoronázásaként. Egészen új korszak fénye derengett Bruce életében, amikor 1990-ben összeállt a Tattooed Millionaire című szólólemezének anyaga. 

1993-ban - hirtelen elhatározással, de semmiképp sem váratlanul - kilépett az Iron Maiden-ből.

Kisebb (dehogy, inkább óriási) kitérők következtek Dickinson életében. A lét átmeneti válságának legmélyebb pillanataiban például metróvezetői állásról álmodozott, de elég valószínű, hogy a föld alatti, sötét alagutak szürreális világa sokkal jobban vonzotta, mint a két megálló közötti emberszállítmány iránti felelősség. Az Accident of Birth című lemez a már stabilan köré szerveződő zenekarral (amelyben a korábbi Maiden-tag, Adrian Smith is aktívan részt vett), életet lehelt Bruce pályafutásába a Maiden-től való megválás frusztrációja után, majd a The Chemical Wedding című albummal teljesen új távlatok nyíltak meg előtte. A háború dúlta Szarajevóban nem kis izgalmak árán megvalósított koncert, valamint az angol költő, Blake munkásságának átható tanulmányozása új intellektuális és érzelmi töltetet adott Dickinson kreatív elméjének.

 "Mire való ez a gomb?"

Teszi fel a kérdést magának Bruce többször is, de szövegkörnyezettől függően eltérő értelmezésben használja. Akárcsak egy kezelési útmutató, úgy tárja elénk a könyv Bruce rendszerének működési mechanizmusát. Élete gombok sorozata, és minden gombnyomásával felvillan, elindul, hangot ad valami.  Belevág mindenbe, ami ötletként megfogan a fejében, és ha effektíve nem is valósítja meg, az alapgondolat máris tett hozzá valamit. De általában megvalósít.

A Maiden-hez 1999-ben tért vissza Adrian Smith-szel az oldalán. Bár szólókarrierjét nem áldozta be teljesen, a visszatéréssel új fejezetet nyitott nyomtatott és megélt könyvében egyaránt. A bandától függetlenül tevékenykedő, sokat látott és megélt énekes rengeteg újdonsággal tudott szolgálni az Iron Maidennek. A 2000-ben kiadott Brave New World című album a legújabb generációs Maiden-rajongókat szólította meg, és ezzel meg is alapozta a közönségbővítés irányvonalát. A média nem bánt kesztyűs kézzel a srácokkal, ők azonban teljesen a maguk útját járva jutottak el a hallgatóikhoz. Mi fejezhetné ki jobban a különutas hozzáállást, mint a tény, hogy az Ed Force One nevű járat 2007-ben elindult első világ körüli turnéjára, fedélzetén az Iron Maidennel, a pilótafülkében Bruce Dickinsonnal. Na, ez aztán gomb a javából! Nem minden szoftverben van ilyen alkalmazás, az biztos.

Hatalmasat csalódtam volna, ha nem érkeztem volna meg a könyvben egy olyan bekezdéshez, ami az Iron Maiden saját sörmárkájának piacra dobásáról szól. Szerencsére megérkeztem. Épp olyan szinten vagyok sörszakértő, mint amennyire ismerem az Iron Maiden munkásságát. Gyakorlat teszi a mestert - gondoltam, és miután a férjem gyűjteményének részét képező Iron Maiden albumok egy részét felpakoltam a kocsiban rendszeresített pendrive-omra, a legutóbbi nagybevásárlás idejének jelentős részét arra fordítottam, hogy az áruház polcain megkeressem a banda sörét, a Trooper-t. Sörszakértő továbbra sem leszek, ahogy valószínűleg a sör- és Iron Maiden-rajongók körében népszerű sem: nekem nem ízlett a folyékony heavy metál, de a címke és a kupak szerintem fenomenális.

dsc_8313.JPG

Van az úgy, hogy aztán meghibásodik a rendszer és semmi más nem számít, csak az, hogy végre újra a kezünkben legyen az irányítás. "Nincs a gyerekkorban eltékozolt idő" - állandóan visszatérő bölcsesség a könyvben. Hogy is volt? John bácsikájától megörökölte a repülés szeretetét, a nagyapjától pedig a küzdeni akarást még a legreménytelenebb helyzetben is. Gyerekként a bunyóban, felnőttként a rák elleni harcban profitált ebből az örökségből. Kiütéssel nyert, a rendszer újraindult és a vírusirtással szinte jobbat, erőteljesebbet kaptunk, mint amit előtte megismert és megszeretett a több millió felhasználó.

Bruce és én

Nehéz szavakba önteni, pontosan milyen hatással volt rám a könyv. Irodalmi szempontból semmilyen nyom nem maradt bennem, de mivel egy kortárs könnyűzenei énekes önéletrajzáról van szó, nem ért csalódás emiatt. Dickinson személye viszont annál nagyobb hatást ért el nálam. Tegnap még egy fickó a rádióból, ma pedig fogalom számomra. Humoros, laza és - hiába próbálok más szót találni, nem tudok -  nagyon menő. Nincs hiány őszinte szavakból, önkritikából és szerencsére a magyar fordításban nem törekedtek az obszcén megjegyzések "kisípolására" sem.

Rövid, anekdotikus fejezetekre tagolódik a könyv, ami rendkívül könnyeddé teszi az olvasást, ugyanakkor hullámzó érzelmeket vált ki, ami hol hangos nevetésre, hol mély hallgatásra ösztökél. Valóságos ÖNéletrajz. Semmi sallang, semmi magánéleti bárbaj. Nincs szó a családhoz fűződő viszonyáról, nőkről, házasságról, gyerekekről. Bruce Dickinsont úgy kapjuk, ahogy ő saját magát megteremtette.

Amikor kinyitottam a könyvet az előszónál, céltalan gombnyomkodóként álltam neki az olvasásnak. Úgy gondoltam, elvenni nem tud tőlem ez az olvasmány, a legrosszabb, ami történhet, hogy hozzám tenni sem fog. Ha azt mondanám, hogy Dickinsontól bármit is tanultam, az erős túlzás lenne. Dickinsonról viszont rengeteget megtudtam, az olvasást a könyvben említett albumok felkutatásával és meghallgatásával tarkítottam, és ma már nagyon is céltudatosan nyomom azt a bizonyos gombot. Tudod, a "play" feliratút a kocsi rádióján...

dsc_8269.JPG

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://konyveskertunk.blog.hu/api/trackback/id/tr8114391644

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.