Azt hiszem, van valami sorsszerűség abban, hogy ráakadtam erre a könyvre. Céltalan bolyongásom egy budapesti bevásárlóközpontban általában mindig azzal végződik, hogy egy-két könyvvel gazdagabban térek haza. Most sem volt másképp, életem párja nem csak vállalta az egész napozást a gyerekeinkkel, de határozottan kijelentette: aznap kötelező jelleggel kell időt fordítanom magamra és fakultatív jelleggel tölthetem el ezt az időt kedvem szerint. Így esett, hogy ismét a Libriben találtam magam az akciós kötetek között keresgélve. Sue Klebold könyve szinte azonnal felhívta magára a figyelmet. Egyrészt merész vastagságával, másrészt a fülszövegével és persze az is befolyásoló tényező volt, hogy 700 Ft-ért az enyém lehetett, noha megismerve a történetet úgy gondolom, az eredeti árán felül is szívesen áldoztam volna rá. Lesújtó, elgondolkodtató, szembesítő, meghökkentő és számomra sok szempontból nagyon is megindító történet.

Amikor egy átlagos reggelen Sue kisebbik fia, Dylan köszönés nélkül trappolt le a lépcsőn és indult iskolába, anyja legfeljebb csak a szemét forgatta és legyintett: "áh, kamasz!" Meg sem fordult a fejében, hogy az a nap nem csak más lesz, mint az addigiak, de pár óra alatt fog ellene fordulni minden, amiben teljes magabiztossággal hitt. Az elvei, a meggyőződése, anyai mivolta. Minden, amit a fia testesített meg számára hosszú éveken keresztül. Az a fiú, aki súlyos titkokkal a szívében és megfejthetetlen gondolati útvesztővel a fejében indult aznap reggel a biztos halálba.

Nem tagadhatom. A gyereknevelés olykor nagyon hálátlan feladat. Olykor felül kell kerekednünk a saját értékrendünkön, felfogásunkon, személyiségünkön és olykor iszonyú nehezen ugyan, de el kell fogadnunk, a gyerekünk önálló entitás saját érzelemvilággal, önálló gondolkodással, sajátos értékrenddel. Miért nehéz ez mégis? Minden bizonnyal a felelősség súlya miatt, hiszen a gyerekünk minden döntésének - így vagy úgy - részesei, érintettjei vagyunk. Sue elhatározta, hogy ezt a felelősséget ezennel felvállalja és sok évnyi hallgatás után könyv formájába önti minden idők egyik legmeghökkentőbb iskolai mészárlásának háttértörténetét. Azt, ami a falak mögött zajlott otthon, az oltalmazó, családi közegben és amelyre olyan sokan kíváncsiak voltak sajnálatos érintettségük vagy szimpla megdöbbenésük miatt.

A merényletről

Sue a lövöldözés leírásának külön fejezetet szentel, amiben részletesen elénk tárja a konkrét események láncolatát. Az olvasás során megelevenedett előttem a gimnáziumi folyosó, valamint a semmiből a diákokra és tanárokra roskadó, életösztönnel és rettegéssel vegyített felismerés: menekülni kell. És ugyanilyen életszerűen láttam magam előtt azt a két fiút, akiknek a neve mára egybecseng a könyörtelenséggel. Hátborzongató az a tényszerűség, ahogy Sue fia tettét megismerteti az olvasókkal és ezzel az objektivitással teszi olyannyira kézzelfoghatóvá az aznapi történéseket, hogy én személy szerint teljesen a hatása alá kerültem. Ha lehetséges, ezt a fejezetet csak erős idegzetű olvasóknak ajánlom.

Dylanről

Sue naplót vezetett, amelyből a könyv során szemezget. Feljegyzései nagyon jól bizonyítják, hogy családi életük pontosan úgy zajlott, ahogy mindenki másnak. 

Dylannel látszólag semmi gond nem volt. Már egészen kicsi gyerekként is törekvő, céltudatos fiú volt spékelve mindezt erős sértődékenységgel és maximalizmussal. Ahogy cseperedett, úgy egyre inkább erősödtek ezek a személyiségjegyek, de soha nem volt kirívó a viselkedése, viszonylag jól tanult és tiszteletben tartotta a családi szabályrendszereket. Hallgatag, feszengő típus lévén nem ápolt nagyon széles körben mély barátságokat (úgy is mondhatnánk, nem volt túl népszerű fiú), azonban volt három nagyon jó barátja, akikkel a gimnázium során, sőt, már előtte is tartósan jó kapcsolatban volt. Az egyikük volt az az Eric Harris, akivel a mészárlást elkövette.

Az Eric és Dylan közötti kapcsolatot külön fejezetben tárgyalja Sue. Ez volt számomra a könyv csúcspontja, amikor is kiderül, hogy Dylan miképp vett részt e szörnyű tettben. Milyen szerepe volt a bűncselekmény kigondolásának, előkészítésének és elkövetésének folyamatában? Hogyan tudott hatni rá Eric a maga karizmatikus, erőteljes, hatalmaskodó személyiségével és Dylan milyen sejthető okokból hódolt be az Eric által megtestesített végzetnek?

Az átváltozásól

Sue nagyon érzékletesen leírja a feldolgozás folyamatát. Amikor megtudják, hogy a fiúk markáns részt vállalt ebben a szörnyűségben, az anyai szív a tagadás eszközét választotta. Számomra van valamiféle misztikum abban, ahogy az agy képes megvédeni a lelket a teljes összeomlástól, hiszen a valóság elutasítása lehetővé tette Sue számára, hogy fiát sokáig láthassa annak az ártatlan, aranyfürtös kisfiúnak, aki évekkel ezelőtt volt és aki képtelen ártani bárkinek is. Sue tagadás alkotta világa nagyon érdekes, hisz ekkor elevenednek fel azok az emlékek, amelyek Dylant kifejezetten szerethetővé teszik az olvasó számára.

Szép lassan, miközben egyre egyértelműbb információkat kapnak a fiúk tettéről, Sue is kilép a tagadásból. A felismerés időszakában előkerülnek olyan meghökkentő bizonyítékok, amelyekből egyértelműen kitűnik Dylan bűnössége. A fiú ugyanis tevőlegesen és előre megtervezetten vett részt a mészárlásban, Sue fiáról dédelgetett víziója pedig ekkor hullik darabokra, ekkor szembesül az elviselhetetlen ténnyel: "egy gyilkos anyja vagyok."

A feldolgozás és elfogadás útján aztán Sue belátja, hogy az ártatlan kisfiúból lett ádáz gyilkos képe árnyaltabb annál, mint amit a közvélekedés és az erkölcsi normák szerinti meggyőződése elvárásként kommunikál az eset megítélése kapcsán, hiszen a gyilkosság fő mozgatórugója Dylan számára az öngyilkosság volt, ez a tény pedig valamelyest más megvilágításba helyezi Dylan szerepét e borzalomban.

"(...) Eric azért ment az iskolába, hogy embereket öljön és azt sem bánta, ha meghal a végén, ellenben Dylan meghalni ment oda és azt sem bánta, ha mások is meghalnak."

Az okokról

Sue a könyve megírásához számos szakember segítségét igénybe vette. Megdöbbentő adatokat tár elénk a kamaszkori mentális problémákról és az öngyilkosságról, annak vélhető okairól, valamint a sokszor egyáltalán nem árulkodó tünetekről. Betekintést nyújt a kamaszokat sújtó depresszió veszélyeibe és annak lehetőségeibe, miképp kezelhető ez a nagyon is súlyos betegség.

A szülőkben talán nem kelt riadalmat, ha egy tinédzser átalussza a hétvégét, vagy egy jó étvágyú eltolja maga elől a tányért - "pfuj, ez sok" - pedig az alvási és étkezési szokások megváltozása is lehet depressziós tünet. 

Habár a bűncselekmény indítékára a mai napig nem derült fény (a gyilkossággal kapcsolatos anyagot húsz évre titkosították), Sue arra törekszik a könyv során, hogy egyszer s mindenkorra leszögezze: holmi egészen egyszerű okok felsorakoztatásával nem téveszthetjük meg magunkat. Iskolai zaklatás, szerelmi bánat, bosszúvágy, ideológiai indíttatás, drog vagy alkohol alatti befolyásoltság mind-mind olyan körülmények, amelyek egy kamaszt könnyen taszítanak a végső elhatározás felé, azonban énképünk (ön)gyilkosságot eredményező torzulása ennél sokkal összetettebb mentális problémákat feltételez. Ezeket veszi sorra Sue miközben emlékei és feljegyzései között kutatva szembesül fia valódi világával.

A körülményekről

Ír a társadalmi felelősségvállalás fontosságáról is. Arról, hogy szülőként sem szabad figyelmen kívül hagyni a legapróbb, legjelentéktelenebb változást, ugyanakkor a közösség szerepe is sorsdöntő lehet.

Szót emel a média szerepe ellen, amikor arról nyilatkozik, hogy a gyilkosságok részletes és találgatásokkal tűzdelt tudósítása csak olaj a tűzre a potenciális elkövetők és a társadalmi el/megítélés tekintetében.

A merénylet következményein kívül természetesen az előzmények között is akadtak olyanok, amelyek súlyos kérdéseket vetettek fel bennem. Egy Erickel közösen elkövetett lopási ügy miatt például elterelési programra ítélték Dylant, mely során több szakemberrel is kapcsolatba került, mégsem tűntek fel senkinek a vészjósló tünetek.

Sue azt is többször kiemeli, hogy Dylan Erichez fűződő viszonyát sem ők, sem Eric szülei nem kezelték a helyén, a két barát közötti "végzetes dinamika" felett mindkét fél elsiklott, habár Eric kapott megfelelő (?) pszichiátriai kezelést az aggasztó dühkitörései és gyilkos hajlamai miatt.

Nem kis mértékben könnyítette a fiúk dolgát más, közvetetten érintett szülő tétlenkedése, valamint egy lezáratlan házkutatási eljárás.

Ilyen körülmények mellett már-már evidens, hogy az iskola jelzőrendszere sem volt a helyzet magaslatán tekintve, hogy a Columbine Gimnáziumban gyakoriak a kezeletlen iskolai zaklatások. Aztán ott van az a bizonyos dolgozat, amelyet Dylan írt nem sokkal a mészárlás előtt, és amely szintén nem kapott kellő figyelmet az iskola részéről.

Ezek a tényezők mind-mind együttesen engedtek teret e súlyos eseménynek. 

Sue mégsem akarja mentegetni a fiát vagy saját magát, sőt, igyekszik kifejezni mélységes fájdalmát az áldozatok és családjuk iránt, ugyanakkor feloldozást kínál azok számára, akik valamilyen szempontból érintettjei az öngyilkosság és/vagy gyilkosság okozta poszttraumás sokknak. Arra törekszik, hogy bebizonyítsa, ezek az esetek megelőzhetők, még ha nem is 100%-os eredményességgel. Sue Klebold fia tette után olyan prevenciós programnak szentelte az életét, mely az öngyilkosságok megelőzését és az öngyilkos hajlamok kiszűrését tűzte ki célul.

Rólam és a könyvről

Az első gondolatom az volt, amikor a fülszöveget elolvastam, hogy az írónő minden bizonnyal mentegetőzésbe kezd majd és emiatt őszintén kétkedve kezdtem bele az olvasásba. Szerencsére hamar világossá vált, hogy ez a sztereotípia pusztán abból fakadt részemről, hogy gyakorlatilag semmit sem tudok a kamaszkori szélsőséges viselkedésformákról és azok pszichológiai hátteréről. A depresszióról ugyanennyit. Miért is kellene Suenak mentegetőznie? Jogilag és erkölcsileg is vállalta a felelősséget, tudatlansága pedig egy egész társadalom tudatlanságának lenyomata. Vannak ugyanis bizonyos beidegződések, amik helytelenül önámítók. Amikor tényleg csak legyintünk egy furcsa esetre, akaratlanul is azt a hamis látszatot keltjük, miszerint minden rendben, megnyugodhatunk. Sue végig arra ösztönzött, hogy legyek őszinte magamhoz: én is gyanút fogtam volna, ha a kamasz gyerekem minden kérésem ellenére sem eteti meg a macskát? Tényleg feltűnt volna, ha az amúgy sem túl kezdeményező gyerekem ezúttal meg sem szólal vacsora közben? És jelentőséget tulajdonítottam volna neki, ha az egyetemi felvételi előtti stresszben a tinédzserem ingerültebb, zárkózottabb? Őszintén, nem! Tényleg nem és ez rémisztő. 

Anyaként talán még nehezebb levegőhöz jutni, miközben olvassuk Sue sorait, hiszen akaratlanul is sorsközösséget vállalunk egy megtört anyatársunkkal. Különösen nehéz belátni, hogy az e pillanatban is körülöttünk csicsergő gyerekeink iránti elfogultságunk akár végzetes is lehet. A könyv tehát szembesített az ijesztő realitással, de nem késztetett arra, hogy sértődötten becsukjam, mondván, "majd én tudom, hogy kell normális gyereket nevelni." Sőt, a történet inkább hálás, semmint megmondó, hiszen az olvasás során óriási magasságokat járhattam be a tragikus események ellenére. Akkor szárnyaltam leginkább, amikor a napsugárhajú kisgyermekről olvastam. Arról a Dylanről, aki egészen kicsiként még az édesanyja óvó ölelésére vágyott, ha megvigasztalódást keresett. Igaz, a következő pillanatban szakadéknyi mélységben találtam magam, amikor kibontakozott előttem annak a fiúnak a képe, aki fegyvert fogott. Na, de ez is történet része és valljuk be, ez a legfontosabb része!

Zseniális a történetvezetés. Teljesen más nézőpontot kínál Sue, mint amit az újságokból, híradásokból kaphattunk. Nem egyszerű vállalkozás egy elkövető emberi oldalának bemutatása, főleg, ha az elkövető a gyermekünk, akiről kénytelenek vagyunk maximális objektivitással nyilatkozni. Mégis átszövi az egészet az anyai szív megbocsájtó, szelíd szeretete, ami nem mérsékli Dylan tettének súlyosságát, azonban közelebb visz minket a megértés felé. Sue azt is vállalta, hogy saját naiv, sőt, megkockáztatom, hogy olykor nagyon is megkérdőjelezhető nevelési elveit pellengérre állítva beismeri indirekt bűnösségét és rámutat azokra az intő jelekre, amelyek segítenek kiszűrni az egoista kamasz idegesítő viselkedésformái között a burkolt segélykiáltást.

Úgy érzem, az április 20-ai események kapcsán felmerülő tények és viták az egész emberiség számára nyújthatnak lehetőséget vallani saját hiányosságairól, betegségéről, démonjairól. Legyen ez a könyv egy apró adalék mindehhez, függetlenül attól, milyen mértékű az érintettségünk egy olyan eset kapcsán, amikor a társadalom egyértelmű vészjelzést kap, egy anyai szív pedig darabokra hull.

(És most pedig felteszem a kötetet a "Kedvenc könyvek" feliratú polcomra.)